Irodalmi Szemle, 1988
1988/1 - Mács József: Haldoklás
11 legközelebbi szeretteitől és mindenkitől elhagyatva, az utca macskakövére lerogyva leli halálát. Nyár van, vakít a fény, s ő gyermekkora sötét felhőit látja sűrűsödni a feje fölött. Apja tüdejét az ózdi vasgyár pora korán megette, meghalt, alig negyvenévesen. A család nehezen viselte a gyászt, s még nehezebben az életet. A kuporgatott, féltett fillérek gyorsan elperegtek, kigurultak az ajtón, amely szűkmarkúan eresztette be a fényt szoba-konyhás házukba. A gyáré volt az is, nem az övék, nem is maradhattak volna benne, de akkorra már ő is felcseperedett, s elszegődhetett a gyárba lakatosinasnak. Kis termetű, fürge gyerek volt, szurtos képű. A mesterére, aki jó ember volt, esetleg csak azért haragudhatott volna, mert sűrűn küldte őt rumért, sörért a kocsmába. Ö, a mester, soha nem állt oda a pulthoz, az élet nem szoktatta hozzá a könyöklőshez. Égimeszelő segédjét, akinek az örökké magával hordott szájharmonika kidüllesztette a zsebét, nem szívelte, de azért megtűrte maga mellett. A mester a munkájával és olthatatlan szomjával volt elfoglalva, a segéd meg a szájharmonikájával. Amikor csak tehette, elővette és rázendített. A mester és a segéd kétféle szenvedélye között meghúzódva igazán nem panaszkodhatott az inaséveire. A napi tizenkét órás munkaidő ugyan veszettül sok volt, és pénz sem nagyon ütötte a markát, de más mester és más segéd mellett még rosszabb sora volt az inasnak. A hórihorgas segédet szerette meg jobban, aki a terveit úgy tudta szőni, mint pók a hálóját. Hogyan lesz, ha mester lesz, és nyit egy műhelyt, amelynek hetedhét országból a csodájára járnak; mindenféle szerszám megtalálható lesz benne ... Az első világháború azonban közbeszólt. Már nem emlékszik rá, melyik fronton harcolt szegény. Arra azonban igen, hogy hősi halált halt. Annak a hírét sem hozta haza senki, hogyan lelte a halálát. Lehet, hogy szájában a szájharmonikájával múlt ki, amelynek olyan vágyat keltőén fénylett a pléhe. Mikor Özdra érkezett halálának a híre, ő állt segédként a helyére. Aztán ő is saját műhely ábrándjával tömte tele az új inas fejét, s őt is emészteni kezdte a muzsikálás utáni sóvárgás. De honnan vett volna pénzt hangszerre? Szájharmonikára még előteremtette volna valahogy, de neki hegedűért fájt a szíve, azért pedig sok pénz kellett. Édesanyja takarítani járt a gyárba, s amit keresett, arra a családnak volt szüksége. A segéd fizetése sem volt sok. Nem futotta belőle hegedűre. Édesanyja eleinte védekezett a szándéka ellen, mikor azonban látta, semmire sem megy az ellenkezéssel, beleegyezett, hogy eladjanak egy malacot s annak árához pótoljanak még. így lett hegedűje, amiről hamarosan tudomást szerzett az egész utca, hiszen éjfélekig nyűtte a vonót, nem tudott betelni a játékkal. Szenvedélye lett a hegedülés. Nyolc-tíz hónap múlva, miután hegedűórákat is vett, már a gyári zenekarban játszott. Katonaidejét is zenészként töltötte le. Akármerre járt is azokban az években, a foglalkozását firtató kérdésre habozás nélkül felelte: géplakatos és zenész. Már a hegedüléssel törődött jobban, nem a mesterségével. Azt forgatta a fejében, hogy továbbáll Ózdról, elszegődik hegedűsnek a diósgyőri vasgyár zenekarához, de akkor már nagy munkáselbocsáj- tások voltak Magyarországon, be kellett érnie a zománci bányaüzemmel. Ott sem tudott sokáig megmaradni, pedig fülig beleszeretett a bányamester lányába, Malvinkába, akit a hegedűjével hódított meg. Esténként hegedülgetett neki, ő meg önfeledten, gyönyörű hangon, vele dalolt. Összezenélték a házasságukat. Beköltözött a bányamester házába, élhetett volna nyugodtan a felesége mellett, de a nyugtalanság annyira a leikébe fészkelt, hogy egy napon felkerekedett, és a feleségével együtt visszatért Űzdra. Most éppen ez a mozdulatlanság kínozza. Sehol egy lélek. Zuhog a fény, és az Ohre, akár egy óriási vízimalom, egyhangúan őrli a múló perceket. Szeretne
