Irodalmi Szemle, 1988
1988/3 - Tőzsér Arpád: Intenzív jelenlét
231 tására-megújítására törekszik. (Kassák halálakor Irta le Cselényi az elgondolkoztató tételt, miszerint „az olyan nagynak kikiáltott magyar költészet nyelve még ma, a XX. század hatvanas éveiben is burjánzóan romantikus” — Anya- madár-siraíó.) Az Összefüggések... kihagyásos és töredékes mondatai s mondattöredékei a nominális stílus boltozata alatt teremtik meg nyelvileg az élet-összefüggések sokrétű hálóját. A versépítményt — túl az emlék- és élménykockák beépítésén — az újra és újra visszatérő erőteljes metafora-kombinációk tartják egységben, és biztosítják az értelmező számára a fogódzókat (...) „Mozgásban lévő mű” (Eco) a Cselényié, mivel kiiktat minden olyan, a hagyományos művészi kommunikációhoz természetesnek minősített nyelvi elemet, amely klasszikus értelemben „nyitottá” tenné az alkotást. Cselényi — „Aki e verseket mind ellenírta” — olyan nyelvi objektivációt teremt, amely nem nélkülözheti a műélvező olvasó vagy interpretáló alkotó együttműködését a versjelentés létrehozásában. A szabadon mozgatható verselemek azonban tudatosan a szerző által irányítottak, hiszen a visszatérő-ismétlődő szókombinációk, motívumok bizonyos jelentés-lehetőségek megközelítésének az útját egyengetik. Egy lehetséges szövegolvasat megteremtését. Szabad lehetőségeket kínál a szöveg — egyrészt, s az értelmezésmegközelítés útját is sugallja — másrészt. Az utóbbi szándékot az egyes szövegrészek pontos, már-már tétel- szerű megszerkesztése jelzi (a könyvoldal középső-alsó részében helyezi el őket a szerző), az előbbi szándékot pedig a rögtönzésszerű töredezett szöveg- egységek metaforakombinációi — amelyek az oldal felső részében kapnak helyet. BOROSA JÁNOS: „Aki e verseket mind ellenírta”, 1984 (...) a legszívesebben azzal kezdeném, hogy rámutatnék arra a halom könyvre, amely a Téridő-szonáta tanulmányozása során otthon asztalomon felgyűlt. S ezt nem azért tenném, hogy a mű bonyolultságát, nehezen érthetőségét dokumentáljam, hanem azért, hogy éreztessem annak a szellemi és valóságos térnek a nagyságát, amelyet Cselényi könyvében bejár, és a lírai érzékenység és gondolkodás számára meghódít. Lukács György írja valahol: „A lírai vallomás hogyanja (...) a legszorosabb összefüggésben áll a vallandó terjedelmével: a való Én spontán kiterjedésével, akciórádiuszával.” Cselényi László ebben a pillanatban a legnagyobb akciórádiuszú költőnk. Egykor „világot hódítani” indult „rímeivel”. Sokáig csak a programnál maradt, de a Téridőszonátában valóban világot, sőt világokat hódít meg számunkra, a költészet eszközeivel. Olyan területekre merészkedik a vers törékeny fárműjével (persze közben jelentős mértékben átalakítva ezt a járművet), ahol előtte még csak a tudományok nehéz terepjárói jártak, s habár megismerő indulata sokszor tűnik öncélúnak a számunkra, az az erő, amellyel ennek az indulatnak eszté- kitai formát ad, csodálatra késztet bennünket. A Téridő-szonáta a legáltalánosabban fogalmzva a létezési formát kereső elemi erejű akarat lírai objek- tivációja. S ilyen vonatkozásban Ortega jut eszembe. A kasztíliai, Escorialnak is nevezett Szent Lórinc-kolostor monstruózus épületéről írja: „Ha a Szent Lőrinc- kolostor roppant falai körül kószálunk, több kilométeres történelmi sétát teszünk és közben alaposan meg is éhezünk, de hiába, az építmény nem hagy ránk semmiféle olyan gondolatképletet, amely túlmutatna a köveken (...) Ellenben legjobbjaink eme emlékműve megkövesedett formában tár elénk egy tisztán akaratból, erőfeszítésből álló, gondolatok és érzékenység híján levő lelket. Ez az építmény csupa akarat, vágy, lendület. (Ortega y Gasset: Elmélkedés az Escorialről, Oj írás, 1984/6). Nem, nem akarjuk azt állítani, hogy a Téridő-szonáta épülete is teljesen „gondolatok és érzékenység nélküli lelket" „tár elénk", mindenesetre az épület tartóoszlopainak, keresztgerendáinak nem „a gondolatot és érzékenységet”, hanem — ahogyan Ortega az Escorial vázának — a nyers „akaratot és
