Irodalmi Szemle, 1988

1988/1 - Barak László: Tücsökmuzsika helyett — hegyibeszéd

19

tóságteljesen, a könnyeit szárítgatva egy nagy, piroskockás zsebkendővel. — Hellyel kínáltuk, selyempárnát raktunk a háta mögé, mézeskaláccsal, aprósüteménnyel kedveskedtünk neki. É-édes borral itattuk . . .

A segédvájár hangja zokogásba fulladt.

A panaszfelvevő megdöbbenve bámult rá.

— És aztán? — kérdezte tanácstalanul. — Nem ízlett neki a bor?

— Dehogynem — mondta a segédvájár megtörtén. — ízlett. Jó bor volt az, kérem. Tiszta, mint a kristály. Illatos. Nemes bor. Mi még nem is ittunk belőle. Ünnepi alkalomra tartogattuk. A nyanya egy egész pohárral felhajtott. Egyből. És aztán egyből kinyiffant. Pedig finom almabor volt: Hófehérke készítette. Abból a gyönyörű, piros almából, amit a nyanya hozott neki egyszer ajándékba. Fajalma volt. Csakhogy mink nem szeressük az almát: a bányászok hússal, szalonnával élnek. Hát ezért készített Hófehérke bort belőle. Meglepetésnek szánta. Éppen tegnapra érett be. Ü-úgy csúszott le a nyanya torkán, akár a nektár. Há-hát most mitévők legyünk, kérem? — zokogta a segédvájár kétségbeesetten. — Ott fekszik szegény, kinyiffanva, Hófehérke ágyán, a fehér lányszobában ... Hófehérke pedig estére megérkezik. Mihez kezdjünk a nyanyával, tessék már mondani? Jelentsük a halottkémnek? Vagy az államrendőrségnek?

A panaszfelvevő ünnepélyesen kihúzta magát.

— Sehova se jelentsék, Kuka úr — mondta, a helyzethez illő, megilletődött hangon. — Özvegy Banya Amáliát az elöljáróság a tulajdon halottjának tekinti. Díszsírhely illeti meg. Szép és boldog halála volt. Távozzék békével, Kuka úr — mondta meghatottan. — Maguk megtették, amit lehetett. A közjó érdekében ... Hanem azt a bort — fűzte hozzá gyorsan —, azt az almabort ne igyák meg, Kuka úr... Öntsék majd cseppenként, de a legutolsó cseppig, özvegy Banyáné úrasszony virágos sírhalmára. Kegyeletük jeléül. Ég önnel, Kuka úr.