Irodalmi Szemle, 1988
1988/1 - Rácz Olivér: Harc az emberért Hófehérke és a hét bányászgyerek
18 — Nézze, Kuka úr — fogta a panaszfelvevő könyörgésre a dolgot —, nekem ez végtelenül fontos. Unom már, hogy özvegy Banyáné minden második nap a májamat rágja maguk miatt. Egy kis tapintattal, ügyeskedéssel mindent el lehetne boronálni. Aztán meg nem is olyan vén az az Amália. Sistereg még a nyanya, Kuka úr, higgye el nekem. És minél érettebb egy asszony, annál tapasztaltabb — mondta sietve. — Tudja maga, mi mindenre képes egy ilyen túzrőlpattant nőszemély? Fickós dolgokra, nekem elhiheti. Vegyük például ... — Jó, jó — vágott a szavába a segédvájár sietve. — Én is olvastam Boccac- ciót. Méghozzá eredetiben — mondta kérkedve. — Két éve egy hónapig Olaszban voltunk, jutalomüdülésen. Ott tanultam meg a nyelvet. — S hogy bebizonyítsa, nem beszél a világba, nyomban ki is vágta: — Comó está usted, cabal- lero? — Ha nem csalódom, ez spanyolul van — vélte a panaszfelvevő. De a segédvájár nem jött zavarba. — I-igen, mert ott is jártunk jutalomüdülésen. Spanyolban meg Kubában. Néha összezavarom a két nyelvet. De ettől eltekintve: donna Amáliáról szó sem lehet! — Kuka úr! Az én kedvemért!! Legalább hívják meg egyszer a bányászlakba, tejeskávéra, kuglófra. Mibe kerül az maguknak? Özvegy Amáliát pedig egy életre boldoggá teszik. És nem utolsósorban, biztosítják számomra néhány hétre a zavartalan nyugalmat. Kuka úr! Fizetem a kávét meg a kuglófot. És a fáradságukat sem kívánom ám ingyen: lefaraghatunk majd valamit a házadóból, ebadóból... Tegyék meg nekem, Kuka úr! Kuka egyik lábáról a másikra állt. Izzott a két füle az izgalomtól. De mert alapjában véve lágy szívű bányászgyerek volt, a végén csak ennyit dadogott: — Kö-kötelező ígéretet nem tehetek. Ma-majd megdumcsizom a dolgot a bányamesterekkel, és e-egy-két hét múlva eljövök megmondani, mi-mit végeztünk. Nagyon izgatott volt. Már az ajtóban a fülére húzta a sipkáját, és elmenőben még visszaszólt: — Ké-két hét múlva! Esetleg ké-két hónap múlva. A panaszfelvevő elégedetten dörzsölgette egymáshoz a két tenyerét. Ez is valami. El is határozta, ha özvegy Banya Amália legközelebb újra beállít, elárulja neki, hogy hamarosan ünnepélyes meghívásra számíthat a bányászlakba. Időközben sok minden történhet. Esetleg ki is nyiffanhat a nyanya a lázas várakozásban. Csakhogy a segédvájár már négy hét múltán beállított. — Na-nagyon nagy baj van, kérem — rebegte már az ajtóból, s a két füle olyan gyászosan lebegett, akár a temetői denevérek szárnya. — Mi történt, Kuka úr? — kérdezte a panaszfelvevő rosszat sejtve. — A bányamesterek nem szavazták meg özvegy Banyáné meghívását? — De. Megszavazták. É-éppen ez a baj, kérem — hebegte a segédvájár, de akkor már sírásra görbült a szája. — Mo-morgó morgott ugyan, de Szende meg Tudor letorkolták. Hófehérke éppen a mamájához utazott a szokásos négy napra, mi pedig meghívtuk a nyanyát szerény kis házunkba. Az asztalra virágot helyeztünk, a kutyát láncra kötöttük, a cirmost kisipircoltuk a konyhába. É-én kézbesítettem a meghívót... — És? Talán nem tett eleget a meghívásnak? Visszautasította? — Ne-nem utasította vissza. Éppen hogy nagyon is megörült neki. Eljött. Tegnap volt a napja, hogy beállított. Cseresznyevirágos, bűzakék szalmakalapban. Istenem, de előkelő megjelenés volt... — Hát akkor? Csak nem bántották meg valamivel? Csak talán — kérdezte a panaszfelvevő rosszat sejtve —, csak talán nem koppintották agyon? — Egy ujjal sem nyúlt hozzá egyikünk sem — válaszolta a segédvájár mél-
