Irodalmi Szemle, 1988
1988/2 - FIGYELŐ - Varga Erzsébet: Ordódy Katalin születésnapjára
ORDÚDY KATALIN születésnapjára I rrószövetségilnk tagjait kerek születési évfordulóik alkalmából mindig méltatjuk-köszöntjük az Irodalmi Szemle hasábjain, Ordódy Katalin köszöntésével kapcsolatban viszont — bevallom őszintén — problémák merültek fel, a számbajövő méltatok — kritikusok, pályatársak — közül ugyanis senki sem hitte el, hogy Ordódy Katalin már hetvenéves. Nem akarom elhinni magam sem, jóllehet a különféle kézikönyvek, régebbi folyóiratszámok, írószövetségünk tagnyilvántartása és egyéb dokumentumok éppen erről a hihetetlen tényről próbálnak meggyőzni. Valószínűleg igazuk is van, ám ez csak azt bizonyítja, hogy az idő nem reális, hanem fiktív valami, amit az ember talált ki nagyon is gyakorlati célból: hogy az események egymásutániságát — ha úgy tetszik: a történelmet — tagolni, rendszerezni tudja. S ha ezt a gondolatot igaznak fogadjuk el, akkor teljesen mindegy, hány év vagy évtized telt el az egyes ember születése óta: csak sajnálkozhatunk például azon, hogy az úgynevezett fiatalok között is akadnak valóságos aggastyánok, örülhetünk viszont annak, hogy Ordódy Katalin mindmáig meg tudott maradni fiatalnak. Erről mindenekelőtt legújabb könyve, a közelmúltban megjelent Mediterrán széllel című török- országi útinaplója tanúskodik, amely csak azok számára nem jelent meglepetést, akik már korábban is tudtak nagy szerelméről, Törökországról. Hiszen korábbi művei (Az idegen, A keskenyebb út, a Kiküldetés, a Kerekes kút, hogy csak a jelentősebbeket említsük) mind-mind annak az írói hitvallásnak a jegyében születtek, amelyet annak idején éppen folyóiratunkban fogalmazott meg Vallomás az „Első közlésem” ürügyén (írod. Szemle 1976/8) című írásában, amikor a „mit írni?” kérdésre a következőképpen válaszolt: .. a mit-et adott helyzetünk nagyon is meghatározza. Ez semmiképpen sem szabad, hogy provincializmust jelentsen. Az írás íze lehet regionálisan sajátos, ugyanakkor mégis mindenütt élvezhető. Ha akarnék is, képtelen volnék elszakadni attól a hivatássá nemesedett feladattól, hogy azokhoz, azokról szóljak elsősorban, akik velem együtt ebből a talajból sarjadtak, akikkel egy ritmusra veszem a lélegzetet.” Új könyve azt bizonyítja, hogy ha elszakadni nem is, de — miután erőt merít belőle — elrugaszkodni el tud ettől a talajtól, s elrugaszkodásaival is örömet szerez azoknak, akikkel egy ritmusra veszi a lélegzetet. Születésnapján nemcsak népes olvasótábora, hanem szerkesztőségünk s a magam nevében is kívánok neki erőt-egészséget, további hosszú ifjúságot, az íráshoz, ehhez a „testet-lelket igénybe vevő gyönyörű és rettenetes munkához” pedig sosem lankadó, töretlen alkotókedvet. Varga Erzsébet
