Irodalmi Szemle, 1988
1988/2 - Ján Majerník: Az útitárs
196 a védtelen teremtés, őszinte és bizalmas, akinek én voltam az első szerelem. Mellette megszűnt létezni minden egyéb, néha úgy tűnt nekünk, hogy csak magunk vagyunk a világon, mindaddig persze — mosolyodott el kesernyésen az útitárs —, amíg rohannom nem kellett, hogy még nyitva érjem a gyógyszer- tárat, és vihessem az orvosságot a feleségemnek, aki náthalázban feküdt otthon ... Jól emlékszem arra a két esztendőre — addig tartott —, minden apró részletre, amit most mondok, hiszen képzelheti, hogyan viselkedik egy olyan pár, amelyik maga van a világon ... Vagy legalábbis úgy véli... A vonat megállt, leszállt, majd felszállt néhány utas, köztük pár fiatal nagy csomagokkal és fiaskókkal. Már jó hangulatban voltak, valahol a hátsó kocsiban hangosan daloltak. — Azt hiszem — mondta lassú nyomatékkai az útitárs —, igazi szerelem volt... Egyszer valami ürügy révén a szerelmeméknél találtam magam. Azt hittem, hogy inkognito, de fenét! A család nőtagjai látni akartak, mielőtt döntenének sorsunkról. Olyasféle ház volt ez . .. szóval a néhai jobb idők nyomaival. Az asztalon, egyéb régiségektől körülvéve — bizonyára értékesek lehettek — állt egy cigarettásdoboz. Ahányszor csak felnyitották, mindig eljátszotta ugyanazt a melódiát. Valamiféle családi himnuszt. A jobb házaknak — mosolygott kesernyésen —, úgy látszik, saját himnuszuk is van ... Hát... a dobozka tán ötször ismételhette el a dallamot, annyi cigarettára tellett az időmből, ennyi kellett, hogy alaposan szemügyre vegyenek, alkalmas parti vagyok-e. Az eredményről már a kertben tudomást szereztem, ahogy távoztam: ha létezett egyáltalán áthatolhatatlan akadály, ide számítva azt a bizonyos veronait is, akkor a kedvesem anyja volt az. Egyszerűen közénk állt, hogy még csak kezet sem foghattunk búcsúzáskor. Nem untatom? — Nem, dehogy, mondja csak ... Az alvásról már úgyis végképp lemondtam, hát gombákról ábrándozzam? Néhány óra múlva úgyis láthatom őket a valóságban ... — Persze, banális helyzet volt, akár egy régi operettben. Amíg az anyja esküvel fogadtatta meg a szerelmemmel, hogy soha többé nem találkozik velem, én vonatra várva töltöttem az éjszakát... azon a bizonyos pádon. Életem legszörnyűbb éjszakája volt. Mintha nemcsak azon az állomáson, hanem a kerek világon nem lenne más rajtam kívül... annyira magányosnak éreztem magam ... Tudja... az a lány már sokkal inkább hozzám tartozott: még nem volt ideje elromlani, szeretett engem, még ma is az a meggyőződésem, s ez elfojtotta benne ... annak a bizonyos dobozkának a melódiáját. Persze, elköltözött hazulról, és minden folytatódott tovább... Az én kínjaim, meg az ő új kínjai is... De mondja csak, lehet tisztességtelen az a fiatal lány, aki azt mondja: Ne oltsd el a villanyt, a sötétben az az érzésem, hogy valami rosszat csinálok! Azt hiszem, ez nagyon fontos mondat... egyáltalán... az ember életében ... S képzelje, épp ezt — tudja, kicsit író is vagyok — kihúzták az egyik elbeszélésemből... Néha túlságosan is szemérmesek az újságok, máskor meg épp fordítva ... A vonat megállt a nyílt pályán. Rövidesen felhangzott a füttyszó, és a szerelvény óvatosan elindult. Azt hiszem, ebben a pillanatban bizonyos fokig irigyeltem útitársamat. Lelki szemeim előtt megjelentek egykori szerelmeim arcvonásai, akik még a meghitt pillanatokban sem voltak képesek a szemembe nézni... Az a mondat! — A szerelemnek is megvan a maga... technikája. Ezt tárgyalja a pornográf irodalom s a félig-meddig pornográf, meg az orvosi szakirodalom hűvös tárgyi- lagosságú ajánlásai. Nekünk ilyesmire nem volt szükségünk. Olyanok voltunk ... bár lélekben egy kicsit különbözőek, de testben... mint két tökéletes, egymásba illő — bocsánat a kifejezésért — alkatrész. Ne botránkozzék meg, ez »
