Irodalmi Szemle, 1988
1988/2 - Ján Majerník: Az útitárs
195 tüttgomba-gyűjteményemet. Magam sem hiszem, hogy az életvitelem helyes, legalábbis ami a nőket illeti, akiket a korábbi tapasztalatok után lehetőleg kerültem. Elhitettem magammal, hogy a lelkem mélyén azért fenntartom a helyet egy olyan asszonynak, aki tud majd annyit adni nekem, amennyit én tudok nyújtani neki. Csakhogy ... Elhagytuk az állomást, s a gyorsvonat kerekei újra ütemesen csattogtak. — A fiatalok olyanok a szerelemben, mint... mint maga a tenger. A halnak nincs sejtelme a tengerről, nem morfondíroz fölötte, érzi... s úgy mozog benne, mint természetes közegben. Később — tűnődött az útitárs —, ahogy öregszünk, azt hisszük, hogy mindent tudunk a szerelemről. Igen ám, csakhogy... ha úgy véljük, hogy a szerelem nem több, mint a kölcsönös kapcsolat praktikus elrendezése, amely rendszerint házassággal végződik, hogy jogot formálhasson a szerelemre, s amellett biztonságban átevickélhessen minden csalárdságon és zátonyon, s csupán arra irányuló törekvés, hogy a szerelemből kényelmes életformát alakítson ki, akkor a szerelmet aligha ismerjük. Nevetségesek az újságok meg a folyóiratok tanácsai is. Kutyafülét tudunk róla, s egyre kevesebbet! Az útitárs a végén csaknem kiabált, úgy belejött. Aztán nagy lélegzetet vett, és egy pillanatra elhallgatott. — Kapcsolja csak be a rádiót, kísérje figyelemmel az irodalmat, a filmet, a televíziót — mit lát? A világon semmi másról nem beszélnek, énekelnek, írnak annyit — beleszámítva a háborút és a békét is —, mint a szerelemről. Mintha ennél nagyobb valami nem is létezne a világon. Ennek ellenére a gyakorlatban a szerelem egészen más. Semmit sem veszélyeztet annyira az álnokság, mint éppen a szerelmet. A szerelem ürügyén annyi disznóságot művelnek, hogy az szinte hihetetlen! Gondolja — nézett rám figyelmesebben az útitársam —, hogy nincs igazam? Nem tudtam, mit feleljek. Volt igazság abban, amit mondott, de bizonyára túlzott is, lehet, hogy feltámadt benne valami erőszakosan elnyomott érzés, valami emlék, régi dac. — Talán mégsem egészen igazságos... Nem mintha valami kellemes tapasztalataim lennének ezen a téren, de ismerek párokat, akik... Bejött a kalauz. Kilyuggatta a jegyeket, köszönt, és kívülről ránk csukta az ajtót. Cigarettával kínáltam útitársamat. Elfogadta, rágyújtottunk. A kalauz megjelenése valamelyest visszazökkentett a valóságba. Hm, valóban ismerek párokat, akik...? Képzeletemben felvillantak előttem ismerőseim, barátaim házasságai. Meglepetésemre egy sem akadt köztük, amelyiket szívesen átéltem volna a valóságban is mint ideálisát... — Jól ismerem őket, nem téveszt meg a külsőleg irigylésre méltó, csillogó látszatharmónia, hisz aligha tudtak eltakarni valamit is előlem... Vagy peches lennék az emberekkel? — Tudja — fújta ki vastagon a füstöt az útitárs —, a szerelem legnagyobb ellensége... a cigarettásdoboz. Az olyan egészen közönséges, faragásos cigarettásdoboz, amelyben kis játékszerkezet van. Ez járt a fejemben tizenöt esztendővel ezelőtt azon a bizonyos pádon, és most is ez a véleményem. — Cigarettásdoboz? — kérdeztem értetlenül. — Igen, a cigarettásdoboz. Zenélő. Ahányszor csak kinyitják, eljátssza ugyanazt a melódiát éveken, évtizedeken, tán évszázadokon át... A főiskola után megnősültem, a feleségemet az utolsó évben ismertem meg, kolléga volt. Azt hiszem, vonzalmunkban és viszonyunkban egyre inkább ez az elem dominált, a kollégaság... ha nem ez volt az egyetlen. Aztán egy fiatal lány toppant az életembe, s én beleszerettem. El sem tudja képzelni azt a sok kínszenvedést, a meghasonlottságot, a rohangálást a feleség és a kedves közt: — az egyik oldalon a komolyság, a pozíció, a kötelességek, jogok — a másikon meg
