Irodalmi Szemle, 1988
1988/2 - Ján Majerník: Az útitárs
194 mesélte, hogy ha sokáig feszülten figyeli az úszót, még néhány órával később is, amikor már rég ott hagyta a vízpartot, minden olyan ritmikus mozgásra felfigyel, ami a kapásra emlékezteti. Az útitárs mondott még valamit, amire nem figyeltem, s a hallgatásomat egyetértésnek vélve folytatta: — Néha vissza kellene térni, ha csak egy pillanatra is, bármily messzire kerültünk. Például a gyerekkorunkhoz, az emberekhez és mit tudom én még mihez, mondjuk, például ahhoz a tavacskához ... — A tavacskához, azt mondja? — próbáltam odafigyelni és rákapcsolni a korábbi szövegre a gombákkal kapcsolatos rövidke ábrándozás után. — Vagy ... a szerelemhez, egyszóval valami élményhez ... Az útitárs jó negyvenes lehetett. Sem filozófusnak, sem pedig romantikus írónak nem látszott. Egészen normálisnak tűnt. De valamivel felkeltette a figyelmem, magam sem tudom, mivel, tán a rizikével, bár egyáltalán nem volt szándékomban, hogy a szerelemről diskuráljak. Elsősorban is: volt már némi tapasztalatom, s nem szívesen idéztem föl a múltat. Másodszor pedig: úgy tűnik, nem az éjszakai gyors a legalkalmasabb hely arra, hogy két felnőtt, javakorabeli férfi a szerelemről diskuráljon. Nem mondom, ha csak amolyan anekdotákról lenne szó ... A vonat egyhangúan csattogott a síneken. A vonatablak előtt időnként elsuhantak a kisebb állomások és magános házikók fényei, amelyekben ki tudja miért, de ezekben az éjszakai órákban is virrasztott valaki. A vonat ablaka elé lassacskán egy nagyobb város peronja tárulkozott. Útitársam lehúzta az ablakot, és kidugta a fejét. Hideg tódult a fülkébe. A társam egy ideig nézelődött. Az ablak előtt egy-egy pillanatra feltűnt néhány utas, leszállók meg felszállók. Aztán elhaladt arra a kis villanytargonca, újságokkal megpakolva, majd a kalauz sietett valahova, üres lett a peron, csupán egy pad árválkodott ott. Szokványos, festett állomási pad. — Például ez a pad is — szólalt meg az útitárs kifelé mutatva, miután becsukta az ablakot és leült a helyére. — Gyakran utazom erre, s ez a pad minden alkalommal eszembe juttatja azt a bizonyos, tizenöt évvel ezelőtti éjszakát ... Oda az alvás meg a gombákról való ábrándozás! Kénytelen leszek végighallgatni útitársam történetét, ami mintegy tizenöt esztendővel ezelőtti éjszakán játszódott le ezen az állomási pádon... Hajaj, mi mindent átéltem én már a különféle állomásokon, padokon és éjszakákon! — Valami szívdöglesztő szerelmi történet? — próbáltam tudakolózni kissé ironikusan. — Szerelmi? Hm... Tudja maga, mi a szerelem? Szerintem amíg fiatalok és szerelmesek vagyunk, aligha töprengünk rajta, és később, amikor már azt hisz- szük, hogy éppen eleget vagy mindent tudunk róla, azt is elfelejtettük, milyen is valójában ... Egy emeleti garzonban éltem egyedül. Túlélve minden aljas szándékot, amelyet jónéhány esetben soha el nem múló szerelemként próbáltak rám tukmálni, ezektől a problémáktól immár mentesnek éreztem magam, távolinak tűntek... Mintha valami űrkabinban magasan fölötte lebegnék a fiatalok nyüzsgésének, akik a városban a szerelem meg a hasonló dolgok után loholásznak. Ez a nyüzsgés és dőzsölés nagyon távolról érintett csupán. Végeztem a munkám, s esténként a szárított gombával teli befőttes üvegekkel megrakott polcom előtt üldögéltem, velük bíbelődtem. Ha találkoztam is olyan nővel, aki megjelenésével magára vonta a figyelmem, ironikusan gondoltam arra, miként reagálna, ha — mint a régi viccekben szokás — meghívnám, hogy tekintse meg ... a szári-
