Irodalmi Szemle, 1988
1988/1 - Rácz Olivér: Harc az emberért Hófehérke és a hét bányászgyerek
17 De azért mindenesetre megkérdezte: — És miért éppen Szende fővájár úr? Nyilvántartásunk szerint — s ezt ön is említette —, Hófehérke hivatalosan Szende fővájár úr élettársaként él önöknél. ^ — Ez így is van, kérem — bólintott a segédvájár buzgón. — Hó-hófehérke pompás élettárs — mondta, miközben a szája a két elálló füléig húzódott a gyönyörűségtől. — Po-pompás élettársi — Nem értem — mondta a panaszfelvevő megdöbbenve. — Szavamra, nem értem ... Mondja, Kuka úr — kérdezte aztán bizalmas suttogással —, és ez az élettársi dolog — ez hogyan történik? Sorsolással? A segédvájár elképedve bámult rá. — So-sorsolással? Nem olyan lány az, kérem! Önérzetes, tisztességes lány az! Ha Hófehérke úgy érzi, hogy magányos — tetszik érteni, hogy mire gondolok, ügyi? Ha úgy érzi, hogy társaságra vágyik, kopogtat. — Mit csinál? — Koppint. Pontos morze-ábőcénk van — magyarázta a segédvájár büszkén. — Egy koppintás — Morgó; két koppintás — Vidor; három koppintás — Tudor; négy ko-koppintás — az én vagyok; négy koppintás, az még nem olyan sok az én koromban, nem igaz? — nézett reménykedve a panaszfelvevőre. — Hol is hagytam abba? Ja igen: öt koppintás — Szende; hat koppintás — Hapci. Hapcit nagyon kedveli Hófehérke, két tüsszentés között mindig rengeteget kacarász- nak; hét koppintás — Szundi. Szundi nagyalvó, tetszik tudni: nehezen ébred. De ha aztán felébred ... A panaszfelvevő megbotránkozva emelte az ég felé a két karját. — Ne is folytassa, Kuka úr. Szörnyű! Hogyan bírják ezt az életmódot, mondja meg nekem? A segédvájár gondtalanul legyintett. — Bányászok vagyunk, kérem. Ha-hanem egyszer — mondta hahotázva és a két térdét csapkodva — csu-csuda dolog történt. A-azt sohasem felejtem el!... Hajaj! — mondta, a kicsorduló könnyeit törölgetve. — Soha! — Na mondja, Kuka úr — unszolta a panaszfelvevő kívnácsian. — Mondja csak! — Egyszer, éjszaka — mesélte a segédvájár még egyre göcögve —, egy szédült, bolond ha-harkály kopogtatta a házunk ereszalját egy álló óra hosszat! Valamennyien berohantunk Hófehérkéhez. Atyaisten, hogy ott milyen tolongás lett! Alig fértünk egymástól! — El tudom képzelni — mondta a panaszfelvevő szárazon. — Ne is folytassa. De ettől eltekintve, Kuka úr, ha már erről van szó, egy kicsivel több vagy kevesebb már úgysem számítana maguknak. Ilyen mokány, jóvérű bányászgyerekeknek — mondta hízelkedve. — Igazán tehetnének nekem egy baráti szívességet... Nekem meg az elöljáróságnak. A városnak. — Mi-miről van szó? — kérdezte Kuka érdeklődve. — A város üdvéért megteszünk mindent, amit lehet. Legfeljebb majd túlórázunk. Persze, előbb meg kell tárgyalnunk az ügyet a két bányamesterrel, Morgóval meg Tudorral, és Szende fővájár úrral. Nálunk demokrácia van. És tervgazdálkodás. Akkordban dolgozunk, kérem, és a szén az szén. Nem emelhetjük a tervet önkényesen. Tehát, mit kellene tennünk? — Most nem a szénről van szó — mondta a panaszfelvevő óvatosan. — Az rendben van. Nézze, Kuka úr — tért rá a tárgyra lendületesen —, foglalkozzanak egy kicsit özvegy Banya Amáliával! Mibe kerül az maguknak? — A-azzal a vén csoroszlyával? — kérdezte a segédvájár megbotránkozva. — Ka ezt a javas!' tót a bánysmesterek elé terjesztem, Morgó egyből kiveri a tamtamot. Hóié rni.rn pedig lega.ább két koppintással visszavet a rangsorban.
