Irodalmi Szemle, 1988
1988/2 - Martin Bútora: Jelentés Tichyről
189 a nőhöz fordult. Az bemondta a címét. A kocsiban hallgattak. A kezét szorongatta. „Te még mindig nem öltöztél át? Ázott csibe ..Most a nő csókolta meg őt. „Mars a szobába!” Alighogy belép, levetkőzik. A sarokban megvetett ágy fogadja. Nem széles, mint náluk otthon, egyszerű fekhely, egy személy részére. Egy meg egy az kettő. Ä plusz bé az ábé. A konyhában süvölt a kávéfőző. A hideg rázza a hűvös paplantól. Hallja, ahogy tusol a fürdőszobában. Hidegrázás a hideg zuhanytól. Egy perc múlva hozzálép. Libabőr a félhomályban és forró kávé a tálcán. Néhány pillanat múlva mindkettőjüket elönti a forróság. Arról az „illetvé”-ről nem szól neki. Már tudja, hogy ezzel a szóval védekezik. Ha lazít, elveszti értelmét az önmegfigyelés, figyelni a szóra, amit kiejt, elfelejti használni. De neki nem szól róla. Talán később. Aztán. Tichý tudja, hogy meg fog történni. S ez örömteli, különös érzés, mint azzal a folyóval. Mikor volt utoljára idegen nővel? Két éve Tachovban. Értékesítési szakelőadó, az első perctől bukott rá, csak idő kérdése volt. Nem szereti azokat, akik pályáznak rá, inkább maga szerzi meg őket. Illetve kisasszony nem pályázott rá. És szebb mint az a szakelőadó. És nemcsak szebb. Más. Egészen más. Kamila nem más, Kamila mindig ugyanaz. Újra végigfut a hátán a hideg. Belép a nő. A kezében tálcát tart, a tálcán kávé. Őrajta köpeny. Bizonyos benne, hogy csak köpeny. Jézusom, ezt nem lehet kibírni! Odaül melléje. „Te ...” — csuklik el a hangja. Magához vonja a nőt. Kisiklik a kezéből, homloka kivillan lebbenő haja alól. „Várj... Fordulj meg.” A férfi megfordul, a nő levetkőzik, és besurran hozzá a takaró alá. Hozzábújik, most már minden teketória nélkül, hogy mindenestül érezze őt. Felsóhajt és odasúgja neki: „Óvatosan, kérlek . .. óvatosan ... éh ... én ...” Befogja a száját. Tudja, mit akar mondani: hogy már nagyon régen nem volt férfival. „Ne félj...” Hátát beleüti az asztalba. A csészék összekoccannak s egy kávé kiömlik. „Csendesen, te bolond, halkan, hallod-e ...!” „Hisz Csendes vagyok ...” — nevet fel. A nő szíve kalapál. A férfi félrehajtja a paplant, meg akarja őt nézni. A szemébe néz. Az ajka kiszáradt, remeg. „Adj egy korty kávét” — nyel egyet. Leülnek, kortyol egyet, odasimul a férfihoz, és gyöngéden érinti. Amaz megfeszíti az izmait, meg se moccan, tekintetével bejárja testét. Már nem látja őt molettnak. Nem tud betelni a nézésével. „Gyönyörű vagy” — mondja. Elmosolyodik, simogatja a férfit, játszadozik vele. Magához vonja a kezét, hogy viszontsimogassa őt, ellazítja az izmait, és... nem bírja tovább, hirtelen magába roskad. „Jézusmáriám — liheg. — Ne haragudj, az istenért, én nem tudom, mi tör ...” „Semmi baj — mosolyog zavarában a másik. — Én...” Cigarettára gyújt, együtt szívják. „Látod — neveti el magát a nő. — Mégsem sikerült hűtlenné lennem.” „Hamarosan sikerül” — nevet fel ő is. Hallgatnak.
