Irodalmi Szemle, 1988
1988/2 - Ľuboš Jurík: Süketség
157 afölötti örömében, hogy magával ragadott az elbeszélése, folytotta. Komoly ábrázattal odahajoltam hozzá, és valóban csupa fül voltam: hallgattam a vasúti kocsik kerekeinek csörömpölését, a gőzsziszegést, az ütközők csattogását és a mozdonysípok vijjogását. Sztrecsnónál van egy rossz pályaszakasz. Kicsit mindig borsódzott a hátam, mikor feléje közeledtem. Sztrecsno alatt éles kanyart vesz a folyó, a víz veszettül nekicsapódik a sziklafalnak, magasan az ember feje fölött pedig fenyegetően trónol a várrom. Egykor régen a tutajosok, akik fát szállítottak le a Vágón, igencsak féltek ettől a helytől, az én időmben a mozdonyvezetők réme volt ez a folyókanyar. Mennyi vonat kisiklott ebben a kanyarban! A sínpár egy rút kígyóhoz hasonlóan hajmeresztő hurkot vet ezen a helyen, a pálya alagútból alagútba fut, hidakon és hidacskákon robog át a vonat, és egy helyütt, nem messze a sztrecsnói állomástól olyan éles ívben kanyarodik be a pálya, hogy a vasúti szerelvényeknek csaknem lépésben kell haladniuk, a vagonok kerekei vadul csikorognak, a kocsik meg úgy ugrálnak, hogy csak azt várja az ember, mikor siklanak ki. Velem is ott esett meg a baj: talán egy kicsit gyorsabban engedtem be a mozdonyt a kanyarba, és nem volt időm lefékezni, egyszóval néhány kocsi oldalra dőlt, a kerekek üresen forogtak a levegőben, megcsúsztak, majd visszabillentek, csakhogy nem a sínpárra, hanem a kátrány' nyal átitatott talpfákra. Az egész szerelvény rándult egyet, három kocsi nyomban kisiklott, kitördelve a telefonoszlopokat és a fákat, néhány méter hosz' szán elgörbítették a síneket, közben pedig a vonat húzta őket tovább, míg csak ijsztő csikorgással meg nem állt. Amikor hirtelen nagyot rándult a szerelvény, a hátam mögött elszabadult a nagy vaslapát, mellyel a kokszot raktuk a kazán alá, és teljes súlyával a fejemre esett. Nyomban elájultam, s miután a segédem nagy nehezen életre keltett, a vonat már mozdulatlan volt, a mozdony pedig nyugodtan dohogott. Nem állíthatom teljes bizonyossággal, de úgy rémlik, hogy attól fogva kezdett el rohamosan romlani a hallásom. Elsőként a fiatalabbik fiam vette észre. A fiaim csak minden szökőévben látogatnak meg. Ez eléggé fáj nekem, de hát ez már így van! Akkor is többnyire csak pénzt jönnek kérni tőlem. Általában karácsony és húsvét előtt jelennek meg vagy a születésnapomon, névnapomon, különben, noha elég hosszú az év, sohasem látom őket. Az idősebbik csak úgy kétévenként egyszer jön el, nem lakik Pozsonyban, valahová Kelet-Szlovákiába nősült, és mivelhogy szerelő, szüntelenül járja az országot, még külföldre is kiküldik, így hát énrám nincs ideje. A fiatalabbik hajós, teherhajókkal hajózik Bécstől egészen a Fekete- tengerig, egy fél évre is el szokott menni, ha megjön, rövid időre beugrik hozzám, hoz egy fiaskó konyakot, elüldögél nálam egy-másfél órát és már szedi is a sátorfáját, megy vissza a hajóra, ahogyan én jártam annak idején a végtelen vasúti pályára. Mindkét fiam csavargó életre adta a fejét, éppolyan nyughatat' lan a vérük, mint az enyém volt, nem képesek otthon megülni, szaladnak el otthonról, el a Mező utcából, mely fölnevelte őket, el az apjuktól, el a fele' ségüktől, el a családjuktól. így látogatott meg egy alkalommal a fiatalabbik fiam, letette a konyakos üveget az asztalra, leült, s amíg én a poharakat keres' géltem (ha egyedül vagyok, nem iszom, a poharakat elrakom s aztán nem tudom megtalálni őket), ő mesélt valamit, élénken gesztikulálva magyarázott, de én semmit se értettem belőle, mert zengő hangja egyetlen érthetetlen zajjá folyt össze, sivított, akár a sistergő gőz, Mikor aztán végre megtaláltam a poharakat, és lerakva őket az asztalra, elkezdtem kitölteni a konyakot, megdöbbentett a fiam arckifejezése: úgy tűnt fel nekem, mintha várna tőlem vala- mit, tőlem akarta hallani a feloldozást, a saját nézetének az igazolását vagy a cáfolatát. Szorongva lestem az ajkát. — Nos, mit gondolsz a dologról, apa? — olvastam le a fiam szájáról.
