Irodalmi Szemle, 1988
1988/2 - Ľuboš Jurík: Süketség
158 Azzal a megszokott mondattal akartam megmenteni a helyzetet, amelyet A Lóhoz címzett fogadóban húzok mindig elő. — Csak folytasd, fiacskám — dünnyögtem. — Hogy volt tovább? A fiam elképedten nézett rám. — Hát mit folytassak? — mondta kicsit hangosabban. — Hiszen töviről hegyire mindent elmondtam neked. Elváljak, vagy ne? — Ezeket a nyavalyás stampedlis poharakat kerestem — motyogtam zavartan. — Nem figyeltem eléggé oda, hogy mit beszélsz. így hát elsikkadt a lényeg ... Hát miről van szó tulajdonképpen? A fiam félrebillentette a fejét, és valahogy furcsán, úgy alulról, lapos pillantást vetett rám. — Ide hallgass, apám — mondta határozottan, érthetően ejtve ki minden hangot. — Csak te ne beszéld ki magad a poharakra. Te süket vagy. Igaz, hogy süket vagy? Egy kicsit vonakodva azt feleltem: — Ami azt illeti, már nem hallok olyan jól, mint régen. De süket azért nem vagyok. Hogy lehetnék süket, ha hallom, hogy mit beszélsz? — Én is félrehajtottam a fejemet, és laposan végigmértem őt. — És azonkívül ez nem akadályoz engem az életben —tettem még hozzá. A fiam rövid ideig hallgatott. — Hozok neked Ausztriából hallókészüléket — mondta aztán. — Egy icipici kagylócska az egész. Behelyezed a füledbe, és még a méhecske zümmögését is hallani fogod, ha elrepül a füled mellett. — Nem kell nekem semmiféle kagyló — mondtam csökönyösen. — Nem kell már nekem hallani. Eleget hallottam én már életemben. így is tele van a kobakom mindenféle hangokkal. Semmi szükségem rá, hogy még idegen hangokat is halljak. — Hogyhogy nem kell?! — gurult dühbe a fiam. — Amikor tanácsot kérek tőled, még csak nem is hallasz engem. Feszülten figyeltem a fiam szájmozgását. — Tanácsot? Miféle tanácsról van szó? A fiam elkomorodott, azután rándult egyet a válla, és egyszerre felhajtotta a konyakját. — Azt kérdeztem tőled, hogy elváljak-e. Amíg távol voltam, a feleségem összeszűrte a levet egy pasassal. Innom kellett egy keveset, a fiam poharát is újra teletöltöttem. Ilyen komoly dolgokról nemigen lehet ivás nélkül dönteni. — Hát ebben, fiacskám ... aligha tudok neked tanácsot adni. Magadnak kell eldöntened a dolgot. Elválnod azért talán még nem kell azonnal. De ha talált magának pasast a bestiája ... Biztosan viszketett neki! Hisz magad is tudod, hogy van az, ha sokáig magukra hagyjuk az asszonynépet... Ami pedig minket illet, amolyan csavargó vér csordogál bennünk. Nekem megvolt a magam gőzmozdonya, a bátyád távoli szerelésekre jár, neked meg a hajó ... Minek az ilyen férfiaknak asszony meg család? Hogy folyton csak furdaljon a lelkiismeret ... Az üveg konyakot becsülettel megittuk, de a válás ügyében nem jutottunk dűlőre. A fiatalabbik fiam ismét elment a hajójával, és amikor egy fél év múlva visszatért, már csak azt állapíthatta meg csodálkozva, hogy a felesége elköltözött. — Azzal a másik férfival élt. Elváltak. Sajnáltam a fiamat, az anyját nem ismerte (szegény feleségem a kisebbik fiam születésekor halt meg], egyedül neveltem őt, pontosabban szólva nélkülem cseperedett, mert igazában a Mező utca nevelte őt fel, a bölcsőjét ringató utcából pedig a hajóra, a folyóra, a tengerre menekült. Ámde tudtam, hogy nem lehetek a segítségére; egyedül kell átgázolnia ezen a fájdalommocsáron. Megittunk újra egy üveg konyakot,
