Irodalmi Szemle, 1988
1988/2 - Ľuboš Jurík: Süketség
156 a szilvatermés ... Én is azt hiszem, hogy a kőolaj az ősrégi időkben elpusztult állatok maradványaiból származik, ezt már tudományosan bebizonyították, habár elképzelni sem tudom, hogyan pusztulhatott el egyszerre annyi állat... A gőz ugyan olcsóbb a villanyáramnál, de ami igaz, az igaz: a villanyáram mégiscsak tisztább... Egyáltalán ne törődj vele, Šaňo, engem sem igen látogatnak a gyerekeim, pedig nekem is van két fiam — és ehhez hasonló ostobaságokat. A barátaimnak nyilván tetszettek a feleleteim, nem láttak benne semmi kivetnivalót, semmi természetelleneset; meglehet, hogy ők is éppolyan süketek voltak, mint én, és hozzám hasonlóan csak színlelték, hogy mindent értenek. Olyan volt ez az egész, mint amikor ártatlan hazugságokkal játszadozik az ember. Végül is a mi számunkra a szavaknak már semmiféle értelmük nem volt; hosszú életünk során már minden szükségeset elmondtunk egymásnak, és az új szavak csak elködösítették volna a dolgok lényegét. Ám azért újra meg újra kétségeim támadtak: és ha ők mégiscsak jól hallanak, értelmesen beszélgetnek, már rég leleplezték ostoba játékomat, s csak sajnálatból tűrnek meg maguk között? ... Időnként gyötört is a dolog, de nem sokéig; miközben elüldögéltünk kedves kis vendéglőnkben és iszogattuk a sörünket, a barátaim sohasem éreztették velem, hogy bármiben is ne értenénk meg egymást. Azonfelül meg túlnyomórészt a saját világomban éltem. A fejem tele volt különféle hangokkal, az orrom pedig szagokkal, illatokkal. Noha A Lóhoz címzett fogadóban ültem, lélekben azokat a pillanatokat éltem át, melyeket a vasúton töltöttem. Kora reggel teleengedni vízzel a kazánt, tüzet csiholni, begyújtani, megolajozni a kapcsolórudat, kiengedni a gőzt, füttyenteni egy bánatosat... És aztán nekivágni a végtelen pályának! Legjobban a tehervona- tokat szerettem; hosszabbak voltak az utak, nem kellett megállnom minden fűzfánál, mentesültem az utasok, a vonatvezető meg a kalauzok idegeskedéseitől, a magam ura voltam, igazi mozdonyvezető, éreztem magam előtt a gőz erejét, mögöttem pedig a sok tonnányi vasat, mely könnyen mozgásba hozható volt, s fülsiketítő csörömpöléssel zúdult előre, akár egy vaskígyó. Szerettem elnézegetni a mezők közepén magányosan meghúzódó kis vasútállomásokat, s érdekes módon, miután a forgalmista vagy a blokkműkezelő alakja egyszerre elkezdett kisebbedni, furcsa, megmagyarázhatatlan nosztalgia fogott el. Igen tetszett nekem, ha a vonatnak meg kellett állnia a jelzőlámpa előtt, távol a városoktól és a falvaktól, távol az emberektől. Amikor kihajoltam a kisab- lakon (ez természetesen nyárra értendő), a mozdony csendesen pöfékelt, a gőz könnyeden szállt föl és tűnt el a levegőben, nekem pedig megütötte a fülemet a szomorú klip-klip-klap — valahol egy közeli mezei úton lassan leengedték a sorompót, megéreztem a virágok és a fű átható illatát, az átforrósodott föld szagát, a legkülönfélébb fák ózonleheletét, s mindebbe belekeveredett a masinám olajbűze, a sisteregve távozó gőz nedvessége, az elhamvadt szén kormának szaga, a felhevült vasé és a segédem jellegzetes heringszaga; és mindezt magamba szívtam, és biztos voltam benne, hogy vasutaséletem folyamán ennél szebb élményben már sohasem lehet részem. Egy idő után észrevettem, hogy A Lóhoz címzett fogadóban a cimboráim kezdenek bizalmasukká fogadni. Csakugyan figyelmes hallgató voltam. Soha senkinek sem vágtam a szavába, senkit sem szakítottam félbe, nem tettem fel ostoba kérdéseket, képes voltam türelmesen, hosszú ideig hallgatni másokat. Ez alighanem tetszett nekik, kedvükre kibeszélhették magukat. Beszéltek is. Igaz, nem tudom, hogy miről. Én csak elismerőleg bólogattam. Amikor abbahagyták, én is újabb korsó sört rendeltem magamnak, és azt mondtam: — Csak folytasd, Jožko, hogy volt tovább? — Jožko fizetett nekem egy sört, és
