Irodalmi Szemle, 1988
1988/2 - Ľuboš Jurík: Süketség
155 mögé, a mellükre csöppentenek belőlük; egyszóval a cigaretta másként illatozott,, egy kicsit az ember ujjal között finomra szétmorzsolt fahéjra emlékeztetett, a nagyra nőtt, de aztán letaposott és összetiport füvekre meg a vihar előtti nyári, forró levegőre, amikor egyre sötétebbek a fellegek, feltámad a szél, és a fák egészen a poros földig hajolnak. Éreztem, mint szaglanak a kartondobozok, a skatulyák, az öngyújtóba való benzin és gáz, éreztem a bélyegek ragacsos, furcsa bűzét, a játékkártyák, a levélborítékok és egyéb haszontalan- ságok szagát, amelyek ott sorakoztak kis boltom polcain. Legjobban a mentolos cigaretta szagát szerettem, noha magam sohasem dohányoztam; felbontottam egy doboz mentolos cigarettát és élvezettel szívtam magamba az üde illatot, mely olyan volt, mint egy gyöngyfogsorú fiatal nő lehelete, a frissen mosott fehérnemű illata, a kristálytiszta és friss levegő íze, amikor hajnalhasadás előtt horgászni indul az ember. Bár egész napokat átüldögéltem a kis trafikban, az illatokat minden nehézség nélkül meg tudtam különböztetni egymástól, nem keveredtek össze bennem, nem tompították el a szaglásomat. A trafik bejáratánál az ajtó fölött egy kis csengő függött, mely minden alkalommal, amikor kinyílt az ajtó, sírós hangon megszólalt, figyelmeztetve rá, hogy vevő érkezett. Csingi-lingi, csingí-lingi, kinyílt az ajtó, cslngi-lingi, csingi-lingi, az ajtó becsukódott/. Kellemes, felfrissítő hangja volt a kis csen- getyűnek, ám azt is be kell vallanom, hogy éppen a csengő volt az, mely legelőször adta tudtomra, hogy nem hallok elég jól. Egy idő után ugyanis úgy rémlett, hogy a csengő halkabban csilingel, mintha egy láthatatlan kéz rongydarabba göngyölte volna, és a hangja valahonnét messziről érkezne hozzám, akárha félálomban hallanám. Odamentem a csengőhöz, alaposan szemügyre vettem, hogy nincs-e megrepedve, vagy nem áll-e görbén, hogy ennyire meggyengült a csilingelőse. Ám a csengettyű teljesen rendben volt. Néhányszor kinyitottam és becsuktam az ajtót, éber szemmel figyelve közben, amint a csengőcske hozzáverődik az ajtókerethez, de a hangja mindig ugyanolyan halk volt. Ezután történt egyszer, hogy érkezett egy vevő, megkérdezte, van-e ez vagy az, s én megkértem őt, hogy ismételje meg a kérdését: szavai teljesen egybefolytak, alaktalan zajt hallottam csupán, elmosódott hangokat, elnyelt végződéseket, deformálódott szótagritmust; egyszeriben nem értettem, hogy mit beszél a vevő. Figyelnem kellett a vendégeim szájmozgását, hogy megértsem, mit mondanak, mit akarnak tőlem. Később A Lóhoz címzett fogadóban is igencsak oda kellett figyelnem, mit beszélnek a többiek, hegyeztem a fülemet, oda-odahajoltam a szomszédaimhoz, vagy kitartóan néznem kellett a szájmozgásukat. Egyre romlott a hallásom, egy idő múlva szinte már semmit sem értettem és egyáltalán nem tudtam, hogy miről is társalognak a cimboráim. Ügy láttam, hogy ez a dolog azért senkit sem zavar. Nekem se igen számított. Ültem az asztalnál és jól éreztem magamat. Elvégre a barátaim között voltam. Szinte egy egész életet éltünk le egymás közelében, talán gyermekkorunk óta ott laktunk mindnyájan, véletlenül vagy nem véletlenül találkoztunk egymással, szerettük egymást, igaz, siheder korunkban szüntelenül egymásnak estünk, de egyet biztosan állíthatok, ami összekötött bennünket, az erősebb volt a barátságnál vagy a gyűlöletnél, s ez a valami — a Mező utca volt. Az az utca, ahonnét sehova sem lehetett elmenekülni. Csak én tűntem el hébe-hóba egy kevés időre: amikor fölszálltam a mozdonyra, s az elindult és nyargalászott velem a síneken, mintegy kiragadva az eltemetett vágyak világából. Persze csak rövid időre. így üldögéltünk tehát együtt és iszogattunk, a barátaim időnként odafordultak hozzám, és mondtak nekem valamit, én meg minden alkalommal megfontoltan bólogattam, és utána, természetesen, illedelmesen válaszoltam. Azt mondtam, ami éppen az szembe jutott: — Ha még esik egy keveset, jó lesz
