Irodalmi Szemle, 1988

1988/2 - Ľuboš Jurík: Süketség

ĽUBOŠ JURIK SÜKETSÉG

A fejem tele van hangokkal, az orrom pedig szagokkal. Elég, ha becsukom a szemem, rövid ideig fekszem, megvárom, amíg testem talál egy kicsike mélyedést öreg, elnyűtt heverő- mön, s belefészkeli magát, akár az örvénytől forgatott kavics a kövek közötti résbe, és azután, mint a tolvaj az erkélyen át, a hangok elkezdenek belopakodni a lakásba; először óvatos csoszo- gást hallok, itt-ott faágak pattogását, majd fém csikordul fémen, végül valakinek az elfojtott köhécselése hangzik, amint szájára szorítja kabátja ujját. Ezek persze elmosódott hangok, egyetlen alaktalan zajt képeznek, de meg-megszólal közöttük egy-egy jellegzetesebb hang is, egy élesebb kattanás, füttyentés vagy mordulás, mely elüt a többi hangtól, s ilyenkor kifinomult fülem már éberen hallgatja és osztályozza őket, igyekszik megkülönböztetni az általános zajtól és keresi a hangforrást. Néha ez rendkívül nehéz, mert a zajok gyors egymásutánban követik egymást, nincs időm felfogni őket és megállapítani az eredetüket, valami roppan, zizzen és dörren, majd egyszerre csönd lesz, végtelen és következetes csönd, zavartalan és csillagszél nélküli, olyan tökéletes csönd, hogy szinte elfog az iszonyat, és úgy rémlik nekem, hogy mezítelenül állok a dermesztőén mély éjszakában.

És azután ismét jelentkeznek a hangok, melyek most már tiszták és jellegzetesek, élesek és ritmikusak, mintha csak távoli kalapácsütések koppannának egy üllőn. Fém koppan fémen. Ámde nem kalapácsütések csengnek-bongnak, hanem vasúti kocsik kerekei csattognak sínen: lendülettel siklanak a tükörsima síneken, minden áttétnél nekiütődnek a keskeny résnek, majd halk zakatolással siklanak tovább. Megy a vonat. Hallom, amint a mozdony ráfut a váltóra, s azt is, hogyan zúdulnak utána a vagonok; a ritmus egyszerre csak megszakad, az egyenletes zakatolás megszűnik, és a kerekek aritmikus, kusza morzéjeleket kezdenek leadni, az egész szerelvény rázkódik, zörög, csörömpöl, ugrál, remeg és csúszkál, míg a vonat ki nem jut a váltók közül, s nekilendülve ki nem fut az egyenes pályára. Azután a ritmus újra egyenletes, a kocsikerekek bele-beledöccennek a résekbe, és ez a monoton hang elálmosít, elringa-at, elringa- at. .. míg a szundikálásból egyszerre föl nem riaszt a mozdony éles, elnyújtott füttyentése, mely úgy belehasít a fejembe, mint a kés a fába. Természetesen gőzmozdonyról van szó, nem pedig Diesel- vagy villanymozdonyról. Gőzmozdony ez, az ám! Ezért hallom az ütemes fújtatást — csi-hu-hu-hu, csi-hu-hu-hu, ffu-uu, ffu-uu, ffu-uu —, s közben gyönyörűen dübörögnek a vasúti kocsik kerekei, mint amikor egy ügyes dobos egyszerre két dobon játszik egy jó zenekarban. Kis idő múlva egy újabb éles füttyentés, a vonat talán most fut be az alagútba, vagy rá a hídra, esetleg most robog át egy kisebb állomáson, a masiniszta egyszerűen így köszönti a piros tányérsapkás forgalmistát. A vonat átviharzik az állomáson (igen, egy kisebb állomáson robog át, mert a hangok most kissé más jellegűek, tompábbak, fojtottab- bak, a vonat kissé lelassított, ezért hallható az összesűrített levegő sziszegése, amely ott röpköd a robogó szerelvény és az állomáshoz tartozó épület között), még egyet füttyent, azután kiszalad a nyílt pályára, és szabadon nyargal, zakatol és süvít, s ami-