Irodalmi Szemle, 1988
1988/2 - Ľuboš Jurík: Süketség
153 kor a masiniszta kidugja fejét a kisablakon, az erős szél belekapaszkodik, mindenáron vissza akarja nyomni, egy hirtelen szélroham összeborzolja a haját, mígnem a nagy sebességtől, a határtalanságtól és a szabadságérzettől el nem fogja a szédület.. . Meghúz egy kart, szabad utat enged a gőznek, az pedig sziszegve és sivítva tódul a kazánból a hengerekbe, nekifeszül a dugattyúknak, megforgatja a lendkerékkel ellátott nagy vaskerekeket, és a mozdony felágaskodik, dagadozik, lebegni kezd, mintha el akarna szállni. Sohasem csináltam egyebet, sohasem volt más foglalkozásom, világéletemben mozdonyvezető voltam, vagyis masiniszta, a mozdony tetején dolgozó lakatosmester, míg nyugállományba vonulásom után be nem ültettek ebbe a kis trafikba a Mező utca sarkán, de ezt is csak rövid időre vállaltam el. A Kis- állomás közel volt a lakásunkhoz, csak átvágtam a kis parkon és az András- temető fala mentén mindössze néhány lépést kellett tennem; kora reggeleken, még pitymallatkor, egy régi, elnyűtt táskával és egy ütött-kopott kis kannával a kezemben, melyben a levest vittem magammal (ó, hogy ízlett nekem a savanyú habart bableves, amit olyan ízletesen tudott elkészíteni szegény megboldogult feleségem), osontam végig a még szunyókáló utcán, az alacsony házak sötétek és csendesek voltak, a temető némán hallgatott; környezetemet inkább a fülemmel és a szaglószervemmel érzékeltem, mintsem a szememmel. A mozdonyom ott várakozott rám félreállítva a mellékvágányon, a segédemmel tele kellett pakolnunk a kazánt, az utolsó szemig kézzel lapátolva be a szenet, míg a kazán samottal bélelt belseje először pirosán, majd csaknem fehéren nem izzott, és akkor már sziszegni kezdett a gőz, a víz zubogott, a tűz lobogott és pattogott, és a kéményből könnyed füst kezdett szállni. Mindent meg tudtam különböztetni egymástól a hangja és a szaga szerint, nyugodtan becsukhattam a szememet és tudtam, hol áll a segédem, aki olaj-, korom- és zsírszagot, valamint enyhe savanyú hagymás heringszagot árasztott magából, a hatalmas gépnek talán minden alkatrészét külön-külön hallottam, amint dolgozik, hallottam a hajtókar csikorgását, a lendkerék surrogását, az ütközők csattanásait, sőt még az első reggeli trolibusz szirénázásszerű zúgását is hallottam, mely munkába szállította az utcánkból az embereket, és természetesen a kocsivizsgáló vasutas ütéseit is, aki kalapáccsal a kezében ellenőrizte a szerelvény kocsijainak kerekeit. Ez régen volt; már nem engedek gőzt a kazánokból, nem pakolok szenet, nem húzom a fékkarokat, nem ügyelek a szemaforokra és a tolató vasutasok piros zászlócskáira; ámde a régi szagokat, illatokat és hangokat ma is kitűnően meg tudom különböztetni, pontosan emlékszem rájuk, és világosan hallom őket, akárha a saját szív- és érverésemet hallgatnám: azonban a pályára már nem járok ki. A Lóhoz címzett fogadóba járok, mely az útkereszteződés közelében, a házsorok között áll, a vasúti felüljáróval szemben; két-hérom korsó sör mellett néha egész nap is elüldögélek ott. Leülök a keskeny, hosszú helyiség sarkában az asztalhoz, ahonnét jó kilátás nyílik a söntéspultra a sürgő-forgó csaposnővel, az asztalsorokra meg az ajtóra, mely közvetlenül az utcára nyílik. Csakhamar mellém telepszenek Mező utcai cimboráim is, akiknek éppúgy, mint nekem, nincs mit csinálniuk, így hát társaság után vágyódnak. Igaz, nem valami válogatott társaság ez a mienk. Hogy ki jár oda? Az András-temető sírásója, maga után vonszolva vén, vedlett kutyáját, amelyik már félig vak, és csupa bolha, eljön a postás, aki a Mező utcában s a környéken már negyven éve kézbesíti a leveleket meg más küldeményeket, továbbá az az öreg is eljárogat közénk, aki nyugdíjasként még nemrégiben is a városi villamospálya váltóit tisztogatta, meg hát persze a szomszédom is gyakran ott üldögél, aki nyikorgó gyerekkocsival szállítja a begyűjtőhelyre a hulladékpapírt és a rongyot, és még két- három öregapó, aki nem ülhet meg otthon, ezért itt szürcsölgeti a sört, disku-
