Irodalmi Szemle, 1988

1988/2 - Rácz Olivér: Arcok a ködben

146

mondta Gróber felháborodottan. (Igen, erre emlékeztem: „Ne kopogtass! Nyiss be és jelents!” A katonaságnak is megvoltak a maga illemszabályai.)

— Kopogtatás nélkül — folytatta Gróber —, és maga előtt tessékelte be a Sturmbannführert! Ez durva függelemsértéssel ért fel. A Sturmbannführernek nem lett volna szabad az alezredes előtt a szobába lépnie. Még akkor sem, ha vendégként érkezett. De mint utóbb kitűnt, nem vendégként érkezett — magyarázta Gróber. — Természetesen felpattantam, jelentkeztem. A Sturmbannführer feszesen bemutatkozott, de nem nyújtott kezet. Az alezredes viszont nyomban a tárgyra tért. „Főhadnagy úr”, mondta, „a nyilvántartási lapja szerint ön civilben jogász. Jogot végzett”, mondta hibás, lompos németségével. Gyalázatosán beszélt németül. Szégyelltem magam a Sturmbannführer előtt, Tivi.

Ezt el is hittem neki: ez pontosan rá vallott. Egy magyar királyi alezredes, aki lomposan beszél németül. Szégyen, gyalázat!

— A Sturmbannführer mozdulatlan arccal hallgatta az alezredes hebegését. Még csak el sem mosolyodott.

— A Sturmbannführerek ritkán mosolyogtak, Gróber — vetettem közbe méla gúnnyal. — Nem illett a rangjukhoz és a beosztásukhoz. Nem mosolyogtak. Legfeljebb olyankor, valahányszor valamelyik felettesük valami elméset mondott. A bolsevizmusról, például. Vagy olyankor, ha megkínoztattak valakit.

De Gróber nem figyelt fel a szavaimban rejlő malíciára. Izgatotan folytatta:

— Amikor az alezredes a végzettségemet kezdte feszegetni, a Sturmbannführer türelmetlenül közbeszólt. „Ez nem lényeges, alezredes”, mondta kurtán, recsegve. „Térjen a tárgyra, alezredes!” Érted, Tivi? Csak így: „Das ist

inwichtig, Oberstleutnant!” Semmi Herr Oberstleutnant! Holott két rendfokozattal alacsonyabb rangot viselt, mint a mi alezredesünk!

— Az SS-eknél már egy őrmester, egy Hauptscharführer is marha nagy rangot jelentett, Gróber — jegyeztem meg tárgyilagosan. — Különösen a koncentrációs táborokban. Nem tudtad?

De Gróber ezúttal sem figyelt rám.

— Az alezredes csakhogy vigyázzba nem vágta magát. „Jawohl, Herr Sturmbannführer!” Ő bezzeg hozzátette az SS rangjához a Herr-t! Aztán ismét hozzám fordult: „Sie, Oberleutnant, most nyomban követi a Herr Sturmbannführert és mindenben a rendelkezésére áll! Az egyik katonánk, egy tartalékos tizedes” mondta az alezredes felháborodottan, „behatolt szövetségeseink egyik élelmiszerraktárába és sajtot lopott! A Herr Sturmbannführer hadbíróság elé kívánja állítani!” Az alezredesnek itt kifogyott a német szókincse, zavarba jött, magyarul folytatta: „A százados a lopáson kívül kémkedést akar a szerencsétlen nyakába varrni! Azt állítja ...” A Sturmbannführer azonban a magyar szavak hallatára türelmetlenül, ridegen közbeszólt: „Beszéljen németül, Oberstleutnant! Nem értem az önök nyelvét!”

— Hát persze, hogy nem értette, Gróber — jegyeztem meg nyájasan. — Pedig mi igazán mindent elkövettünk, hogy megértsük az ő nyelvüket, nem igaz?

Gróber ezúttal sem reagált a gúnyolódásomra.

— Az alezredes ismét majdnem vigyázzba vágta magát. „Jawohl, Herr Sturmbannführer!” Aztán, nyilván, hogy megmutassa, ő is kakas a maga szemétdombján, erélyesen rám reccsent: „A Herr Sturmbannführer azt kívánja, hogy az ügyben ön képviselje a magyar honvédséget, főhadnagy! Pontosabban: ön látja el a hadbíróit tisztet!” Tiltakozni szerettem volna, de az alezredes nem engedett szóhoz jutni. „A vádat egy Hauptscharführer képviseli, főhadnagy!”

Nem állhattam meg, hogy újra közbe ne szóljak:

— Na látod, Gróber. Mit mondtam neked: a maga helyén egy SS őrmester is ért annyit, mint egy magyar királyi főhadnagy. Pláne Kijevben, ahol — akkor még — ők voltak az urak.