Irodalmi Szemle, 1988

1988/2 - Rácz Olivér: Arcok a ködben

147

Gróber ezúttal is eleresztette a megjegyzésemet a füle mellett.

— A Sturmbannführer kurtán biccentett, az alezredes viszont kezdett elbizonytalanodni, halkabban folytatta: „A tárgyalásról jegyzőkönyv készül, szigorúan titkos jelzéssel: a jegyzőkönyv eredetijét átadja a Herr Sturmbannführernek, a másolatát személyesen kézbesíti nekem. Az ítélet azonnal végrehajtandó!” Döbbenten kérdeztem meg: „Ön milyen ítéletre gondol, alezredes úr?” Az alezredes elfordította a fejét. A szemem sarkából a Sturmbannführerre pillantottam: bosszúsan, megvetően elmosolyodott. Mosolygott! Érted, Tivi?!

Hogyne értettem volna. Értettem, Tivi.

— Mosolygott, Tivi! Az alezredes pedig csak ennyit mondott: „Az ítéletet a birodalmi hadsereg egyik főhadnagya fogja előterjeszteni. Civilben az ön kartársa, főhadnagy. Remélem, most már mindent megértett, főhadnagy! Van kérdése, főhadnagy?”

— És megértetted, Gróber? — kérdeztem szelíden. — Mindent megértettél? Vagy még mindig nem értettél semmit?

Sötét, elkínzott arccal pillantott rám.

— Igen, Tivi. Akkor kezdtem sok mindent megérteni. Aztán kínomban egy kétségbeesett mentőötlet villant át az agyamon. „Alezredes úr”, mondtam könyörögve, „nekem tulajdonképpen ez a legelső bírósági ügyem. Egyenesen a főiskoláról vonultam be. Mind ez ideig semmiféle joggyakorlatot sem folytattam. Kihallgathatnám a tárgyalás előtt a tizedest?” Az alezredes elképedve bámult rám, a Sturmbannführer megvetően, kihívóan elvigyorodott.

— Na látod, hogy az SS-ek is tudnak vigyorogni, ha valami humorosat hallanak — jegyeztem meg szárazon. Nagyon szárazon, mert kezdett kiszáradni a torkom.

— Az alezredes szemlátomást zavarban volt; a Sturmbannführerhez fordult. „Gondolja, hogy ez megengedhető, Herr Sturmbannführer?” A Sturmbannführer változatlanul vigyorogva rám sandított. „Teljesen fölöslegesnek tartom”, mondta kurtán. „De ha ez megnyugtatja az Oberleutnantot — tessék... Egyetlen kikötésem van”, mondta, a karórájára pillantva. „Jelenleg kilenc óra húsz perc a pontos idő. Önnél is, Oberleutnant? Helyes. A hadbírósági tárgyalás pontosan tíz óra nulla nulla perckor kezdődik.”

— Lám, a német pontosság — jegyeztem meg tárgyilagosan, noha belülről borzongtam.

— A Sturmbannführer nyomatékosan megismételte: „Pontosan tíz óra nulla nulla perckor. A hadbíróság tagjai kilenc óra ötven perckor ülnek össze. A kihallgatás”, mondta gúnyosan, „tehát maximum húsz percig tarthat. Ehhez tartsa magát, Oberleutnant. Danke, Herr Oberstleutnant.” Akkor tette hozzá az alezredes rangjához első ízben a „Herr” szót — mondta Gróber felháborodottan.

— Jobb későn, mint soha — mondtam egykedvűen, nagyon csendesen, mert kezdett marokra szorulni a gyomrom. — És? Kihallgattad a tizedest?

Gróber nem válaszolt.

Az égbolton csodaszép, krizantém alakú villám cikázott keresztül, szerteágazott, aztán szétvillant a komor éjszakában. A mennydörgés ezúttal úgy hatott, mint egy valószínűtlen tűzijáték halk, zenei aláfestése.

— Kihallgattam — mondta aztán Gróber rekedten. — Öreg tartalékos volt, kérges kezű, barázdált arcú parasztember. Az egyenruhája rongyos, a bakancsa ormótlanul foltozott. Mint később megtudtam, nyolc hónapja hívták be, negyedszer a háború kezdete óta, s nyomban Ukrajnába menesztették. Egy ócska fáskamrában tartották fogva, megbilincselve. A kamra előtt géppisztolyos német őr állt.