Irodalmi Szemle, 1988
1988/2 - Rácz Olivér: Arcok a ködben
144 — Nem tudom, hogyan fogadnának — válaszolta azonnal, nagyon őszintén. — Úgy tudom, a szüleimnek is kellemetlenségeik voltak... — Erről nem tudok — mondtam hazugul és kedvetlenül. Kedvetlenül, mert váratlanul megképzett előttem Grőber papájának a háború előtti, öntelt képe, s mert a kis fasisztákat valahogyan mindig jobban rühelltem, mint a vezetőiket. A vezetőik átlátszóak és egyértelműek voltak. De ne mondd nekem, hogy Hitler, meg Goebbels, meg Göring, meg Himmler, mert a tömegek, a kis fasiszták tömegei nélkül sohasem jöhetett volna létre a totális fasizmus. — Valószínűleg nekem is kellemetlenkednének — mondta Gróber elgondolkozva. Ez meglepett. Sohasem tételeztem volna fel Gróberról ennyi személyes tárgyilagosságot. — De hát miért? Részt vettél az ellenállásban, francia állampolgár vagy; megkaptad a becsületrendet — mondtam, a könyvállvány egyik polcán álló, bekeretezett fénykép felé intve, amely már előbb feltűnt nekem, s amely valóban a becsületrend szalagjával a gomblyukában ábrázolta Gróbert. Semmitmondó arccal a fényképre pillantott, nem válaszolt. — Igen, francia állampolgár vagyok — mondta végül vontatottan s valahova a semmibe bámult. — Igazán azt akarod, hogy elmeséljem a történetemet? — kérdezte aztán váratlanul. — Természetesen. Elgondolkozva gyömöszölgette az állát. — És honnan kezdjem? Az ellenállás napjaitól? — Szó se róla — tiltakoztam. — Engem pontosan az érdekel, már ne is haragudj, hogyan kerülhettél el az egyetemi zászlóaljtól, te, a Wehrmacht későbbi tiszje, az ellenállásig. Kényszeredetten elmosolyodott. — Helyes. Akkor hát: főhadnagyi ranggal mentem ki a frontra. Saját kérelmemre. Kiábrándultam az otthoni viszonyokból. Az egész hamis csinadrattából. Már nem bíztam a kormányzóban sem — tört ki hevesen. — Kétszínű, ingatag politikát folytatott. Ezért kértem magam harcoló alakulathoz. Negyvenháromban. Éppen idejében, gondoltam. Legalább a tulajdon bőrödön tapasztalhattad, hogyan válnak a „mindent elsöprő germán győzelmek” elkeseredett, fejvesztett visszavonulássá. Az „ellenségtől történő, tervszerű elszakadássá”. Hangosan azonban az iránt érdeklődtem, ami már akkor nem fért a begyembe, amikor Fibichtől hallottam: — És hogyan kerültél a Wehrmachtba? Tudtommal te sohasem voltál Volksdeutsch. És — úgy tudom, Hitler a magyar hadseregből még Magyarország megszállása után is csak a Waffen-SS-be próbált toboroztatni! Gróber fanyarul elmosolyodott. — Igen, Tivi. Köszönöm, Tivi — mondta. — Köszönöm, hogy nem sorolsz a vérbeli nácik közé. Tudod — mondta elgondolkozva —, az az igazság, hogy én sohasem voltam a Wehrmacht tagja. Egyszerű összekötő tiszt voltam a közös német parancsnokság alatt harcoló német és magyar alakulatok között. Tudod, hogy már a suliban folyékonyan beszéltem németül. Tudtam, hogy már a suliban folyékonyan beszélt németül. Hogyne tudtam volna. Az egészből csak maga a „suli” szó ragadta meg igazán a figyelmemet. A régi Gróber sohasem használta volna ezt a szót. A régi Gróber feltétlenül iskolát, esetleg gimnáziumot mondott volna. Még a „gimi” szót sem ejtette volna ki a száján. De ettől függetlenül, valóban már a „suliban” folyékonyan beszélt németül.
