Irodalmi Szemle, 1988
1988/2 - Rácz Olivér: Arcok a ködben
143 GRÖBER — ÚTBAN A WEHRMACHT FELÉ Vacsora után az asszony leszedte az asztalt, kiment a konyhába, s Gróber nyomban nekem támadt: — És most beszél]! Jó, a részletekkel megvárhatod Madelaine-t — mondta sietve, amikor látta, hogy tiltakozni készülök. — Most csak annyit: neked hogyan sikerült megúsznod az egészet? A hangja szívélyesen, de valamelyest bizonytalanul csengett; lehet, hogy hallott egyet s mást az ügyeimről. Nekem azonban nem volt kedvem beszélni róluk. S valahogyan nem fűlt hozzá a fogam, hogy az orrára kössem — egy maquis-nak, az ellenállás hősének, hogy a háború jelentős részét egy büntető- táborban töltöttem. Nem mondom, futott át az agyamon, azért nekem is volt egy-két sikerült dobásom, néhány apró-cseprő fegyvertényem is, de hát mi volt mindez Gróber pályafutásához képest? Éppen ezért a „rettenthetetlen, régi harcosok” szokásos, megjátszott kibúvójához folyamodtam. — Mit meséljek? — kérdeztem színlelt közönnyel. — Nem állt rajta a nevem egyetlen lövedéken sem. Tudod, hogy van ez: ha nincsen felírva a neved, megúszod. Hát én megúsztam. Ennyi. — S mielőtt tiltakozhatott volna, én lendültem támadásba: — Rajtad a sor! Te kezded a beszámolót! Rajta! Mindent szépen sorjában. Ügy, ahogyan az iskolában tanultad. Bevezetés, tárgyalás — három részre tagolva —, befejezés. Lásson hozzá, Gróber fiam, hallgatom. Felnyerített. Nyilván felderítette a régi, iskolai hang. — Majd. Majd később. A rémtörténetek éjfél utánra valók — mondta kedélyesen. — Addig valami jóval kedvesebb dologgal tölthetjük az időt. Felpattant, a könyvállványhoz lépett, fiókot húzott ki, vaskos fényképalbummal tért vissza az asztalhoz. — A gyerekeim — mondta büszkén. — Ezek a felvételek tavaly készültek. A kislány akkor második osztályos volt, a fiam negyedikes. Kötelességszerűen megcsodáltam a fényképeket, de aztán már őszinte érdeklődéssel lapozgattam az albumban, mert a gyerekek valóban nagyon szépek voltak. Különösen a kislány. Az anyjára hasonlított, s a színes felvételeken pompásan érvényesült nagy csodálkozó, bársonyosan fekete szeme, az anyjáénál is sötétebb haja. A kisfiú is csinos legényke volt; szerencséjére ő sem hasonlított Gróberra. Az arcvonásai még jellegzetesebben keletiek voltak, mint a húgáéi: pompásan magam elé tudtam képzelni néhány évvel idősebben, keskeny kis bajusszal (de nem olyannal, mint amilyen az apjáé volt), kurtára nyírt, keskeny vonalú, fekete körszakállal, egy színes bulvárlap címoldalán. Aláírás — hajdani, ifjúkori olvasmányaimra és filmjeimre visszarévedezve: A sejk jia. Ezt meg is modtam Gróbernak. Önérzetes mosollyal nyugtázta. — Azt mondják, tökéletesen rám hasonlít — mondta kevélyen. — Te nem úgy látod? Sietve cigarettára gyújtottam, hogy ne kelljen válaszolnom. Ez hülye, gondoltam elnézően, mert tudtam, hogy az apák, ha alkalmuk nyílik rá, hogy büszkék legyenek a fiaikra, általában ostobán vakok. Bezzeg, ha baj van, nyomban nem tudják, „kire ütött” dicső magzatuk. — A szüleid bizonyára rajonganak értük — mondtam, csak hogy mondjak valamit. — Még nem is látták őket — mondta Gróber bánatosan. — Csak a fényképeidet. Eddig még nem kaptak látogatási engedélyt. — És te? Sosasem gondoltál rá, hogy hazalátogass?
