Irodalmi Szemle, 1988
1988/2 - Rácz Olivér: Arcok a ködben
142 ugratásaim emlékét: kényszeredett habozást színlelve válaszoltam: — Hát... tudod, hogy van az... Azt mesélték, beálltál a nácikhoz. Az SS-ekhez. — Sohasem voltam SS! — kiáltott fel az előbbinél is szenvedélyesebben. — Az igaz, hogy negyvenkettőben, amikor a szovjetek felszabadították Leningrádot, és a Führer elrendelte a totális mozgósítást, egy ideig a Wehrmacht kötelékében teljesítettem szolgálatot. De sohasem voltam SS! A válasz igazán szabatosan, Gróberhez illően hangzott; a „Führer” és a „szolgálatot teljesítettem” szavak sem kerülték el a figyelmemet, de bizonyos alapvető pontatlanságokat nem hagyhattam sző nélkül. — Leningrád felszabadítása negyvenháromban következett be — mondtam szelíden. — Negyvenkettőben Sztálingrád szabadult fel, és akkor te még az egyetemi zászlóaljban ügyködtél. A Wehrmachtban pedig már csak azért sem teljesíthettél szolgálatot, mert Hitler csak negyvenháromban, pontosan Leningrád felszabadítása után rendelte el a totális mozgósítást. Negyvenhárom tavaszán szállta meg Magyarországot, s nem lehetetlen, hogy akkor valóban volt rá mód, hogy a Volksdeutsch-ok átléphessenek a birodalmi hadseregbe. Te Volksdeutsch-nak számítottál? Az utolsó kérdésemet figyelmen kívül hagyta. — Hát persze, Tivi — mondta élénken. — Összezavartam a dolgokat. Tudod — azokban az években meglehetősen zűrösen éltem, nem csoda, ha már magam sem emlékszem pontosan mindenre. Magam is így gondoltam: gondolatban még helyeseltem is Gróbernak — azoknak az éveknek az eseményeiről magam is igyekeztem tőlem telhetőén és szándékosan megfeledkezni. De ellenkező előjellel, mint Gróber. Akkor már régen elhagytuk a belvárost. A kocsi bekanyarodott egy csendes kis mellékutcába. — Megérkeztünk, Tivi! Nézd, Madelaine az ablakból les minket! — Madelaine? — kérdeztem csodálkozva. — Nem azt mondtad, hogy a feleséged arab lány? — Tunéziai arab. Francia nevelést kapott — válaszolta Gróber kurtán. — Van arab neve is, de arra talán ő maga sem emlékszik. Gyere, ne várassuk. A kocsit majd később viszem be. Akkor láttam, hogy kis, emeletes, kertes villa előtt álltunk meg, Párizs isten tudja, melyik kerületében. De ezen nem soká törtem a fejem; Gróber belém karolt. — Gyere. Madelaine örülni fog neked. Rengeteget meséltem neki rólad. Ez egy kissé meghatott, egy kissé el is csodálkoztam felette. De ezen sem törtem soká a fejem: természetes, hogy annyi esztendei távoliét után a hajdani, otthoni ismerőseiről, barátairól, osztálytársairól fecsegett a feleségének. Tudomásul vettem. Arra azonban még volt időm, hogy a járda széléről szemügyre vegyem a csengő gombja alatt a kapura erősített, csinos kis névtáblát: Gueisa Graubeert Ennyi. Semmi több. Tehát nemcsak a vezetéknevéhez, a keresztnevéhez is hű maradt. De nekem erről így is óhatatlanul Belzebub tanár úr jutott az eszembe, amint hatodikban éppen a dolgozatfüzeteket osztotta ki: „Perkóczi Géza ...” S Perkóczi önérzetes kiigazítása: „Nem Géza, tanár úr kérem: perkóczi Perkóczi Gejza ...” Belzebub tanár úr feltolta a homlokára a pápaszemét. „Gejza? Jó. De a dolgozata így is elejgtelen ...”
