Irodalmi Szemle, 1988
1988/2 - Rácz Olivér: Arcok a ködben
141 — Nahát! — mondta Gróber csodálkozva. — Ezt nem hittem volna, TivL Mindig úgy szeretted a nőket — állapította meg tárgyilagosan. — Éppen ezért nem nősültem meg — válaszoltam változatlanul szellemesen. — Látod, én megnősültem — mondta Gróber büszkén. Aztán, mintegy mellékesen, hozzáfűzte: — A feleségem arab. — Tessék? — szaladt ki a számon. — Arab. De Párizsban vettem feleségül. Majd elmesélem. Hosszú. De hát van időnk bőven. Ma éjszaka nálunk alszol. S még mielőtt tiltakozhattam volna, sietve biztosított: — Pizsamát, papucsot kapsz. Fogkefét is. Ha reggel dolgod van, befuvarozlak. Igaz — jutott váratlanul az eszébe —, hogyan bukkantál rám? A szüleim adták meg a címemet? A hangjából mintha szemernyi, kelletlen gyanakvás csendült volna ki. Meglepetten pillantottam rá: egyszer véletlenül találkoztam az apjával — azt állította, semmit sem tudnak róla. — Merőben véletlenül jutottam a címedhez — mondtam. — Egy kairói újságíró említette a nevedet. Azt mondta, leveleztek egymással. Persze, akkor még sejtelmem sem volt róla, hogy valóban te lehetsz az... Gróber vezetés közben vidáman hátravetette a fejét. — Ö, Kászim! Milyen kicsi a világ! Ez csak Kászim lehetett! Újra itt van, Párizsban? — Nem: Egyiptomban találkoztunk, merő véletlenségből. — Ö, milyen kicsi a világ! — ismételte meg elragadtatással. Aztán szemrehányóan megjegyezte: — Kászim nélkül eszedbe sem jutottam volna, igaz? — Nagyon sokszor eszembe jutottál, Gróber — tiltakoztam, az igazsághoz híven. — Gyakran emlegettünk. — Kivel? — kérdezte kíváncsian. — Sok mindenkivel — válaszoltam kitérően, s mert hamarjában nem jutott okosabb az eszembe, kiböktem: — Például Fibichhel... — Ö, Fibich! — kiáltotta az előbbi elragadtatás hangján. — Valamikor az ostrom alatt találkozhattam vele — mondta elgondolkozva. — Ö azt állítja, hogy jóval előbb — mondtam nyomatékosan, mert kíváncsi voltam rá, milyen mértékben vállalja az „ellenállás” előtti nézeteit és tetteit. Éppen ezért támadásba lendültem: az időpont pontatlansága is bosszantott. — Volt egy olyan sanda gyanúja, hogy te buktattad le. Mert nem vonult be munkaszolgálatra. Fibich zsidó, ha már elfelejtetted volna — mondtam még nyomatékosabban. — Már hogyan feledkeztem volna meg róla? — kérdezte megbántottan. — Most már nagyon jól emlékszem a találkozásunkra. Csakugyan jóval az ostrom előtt történt. Persze, hiszen az ostrom idején én már régen Franciaországban voltam ... Ez meglepett. Sok mindent el lehet felejteni, de ezeket az eseményeket nem. Igaz, ha valaki közben részt vett az oroszországi hadjáratban, aztán Francia- országba került, aztán átállt az ellenállókhoz — hogy is volt? Már magam is kezdtem belezavarodni. Gróber változatlanul megbántott hangon folytatta: — Mindig is nagyon kedveltem Fibichet. Azért figyelmeztettem. Ahogyan én találkoztam vele, találkozhatott volna más is. Valaki, aki valóban lebuktathatta. Én soha senkit sem jelentettem fel. Soha! — kiáltott fel szenvedélyesen. Aztán váratlanul hevesen felém fordult, megkérdezte: — Tulajdonképpen mit tudsz te rólam, Tivi? Mit meséltek neked rólam? Talán ez a szenvedélyes felkiáltása idézte fel bennem hajdani, kamaszkori