Irodalmi Szemle, 1988
1988/2 - Rácz Olivér: Arcok a ködben
138 — Voltak közöttük magyarok is — jegyezte meg kísérőnk, előzékenyen hozzám fordulva. Nem tudom, miért, erről ismét Gróber jutott az eszembe. De kísérőnk akkor már kikereste számomra a két magyar nevét: természetesen egyiküket sem hívták Gróbernak. Talán a nácik temetőjében? Nem kerestem fel a nácik temetőjét, sőt azt sem tudom, hol temették el a Párizs felszabadításáért vívott harcok során elesett nácikat. Gróberról sem hallottam újabb két esztendeig. Egyiptomban találkoztam újra a nevével. Pontosabban el-Alamain piros rózsákkal beültetett katonatemetőjében. De nem a gondosan ápolt sírhalmokon, a nemesen egyszerű fejfákon — Charles Bow- land, az ausztrál hadsereg őrmestere, élt 24 évet; George Hawiland, az ausztrál hadsereg hadnagya, élt 25 évet; Jean Pélier, a Szabad Francia Hadsereg alhadnagya, élt 25 évet; John Blackford, az angol királyi hadsereg őrmestere, élt 32 évet —, nem is az ausztrál, angol, francia nevek százait, ezreit felsoroló emléktáblákon. Sőt, az is lehet, hogy nem is az ő nevével. Egy kairói újságíró hozta szóba. — Párizsban találkoztam egyszer egy honfitársával — mondta a kairói újságíró, aki egy ízben megfordult Magyarországon, s miután négy napot töltött Budapesten és egyet-egyet Szombathelyen és Szegeden, azóta is abban a tévhitben élt, hogy Magyarország és Csehszlovákia csak amolyan elvont földrajzi fogalmak, s az egyes törzsek — magyarok, szlovákok, lengyelek, csehek, réto- románok, kurdok és törökök — éppen olyan kötetlen, nomád életmódot folytatnak a nagy Hortobágy meg a dél-morva síkságok pusztáin, akár Afrika egyes tájain a berberek meg a tuaregek. Amolyan lazább formájú Magreb-országok- nak képzelte az egészet. — Sok érdekes adatot kaptam a honfitársától az algériai harcok idején — mondta a kairói. — Nagyon összebarátkoztunk. Remek fiú. Részt vett a francia ellenállásban. Furcsa neve volt; nem olyan, mint az önöké, magyaroké, inkább egészen francia hangzású. Pedig magyar volt — mondta a kairói. — Sőt, kezdetben a magyar hadseregben szolgált. Egészen biztosan magyar volt — mondta a kairói. — Csak a neve volt francia — mondta a kairói. — De az is lehet, hogy a nevét már Párizsban változtatta meg — mondta a kairói. — Nem is tudom, létezik-e ilyen hangzású magyar név — mondta a kairói, azzal előrántotta a jegyzetblokkját. — Várjon, leírom magának. Leírta. Szép, egyenletes, jól olvasható betűkkel: Graubeert. Elhűlten bámultam a névre. — Nos, magyar név ez maga szerint? — faggatott a kairói. — Nem — mondtam kiszáradt torokkal. — De hasonló hangzású név akad a magyarok között is. Mi volt a barátja keresztneve, monsieur? A kairói elnevette magát. — Látja, ezt nem tudom. Ő mindig csak a keresztnevemen szólított engem: nem bírta megjegyezni a vezetéknevemet — én sem tudtam megjegeyzni a kairói családnevét: nagyon kacifántos név volt, rengeteg arab torokhanggal —, én viszont csak monsieur Graubeert-nak szólítottam. A levelein — írni is szoktunk egymásnak — pedig csak a személyneve kezdőbetűjét szokta feltűntetni. Én F betűnek olvasom. Talán Frangois ... De erre egyáltalán nem esküszöm ... Marhaság. Gróber mint harcos ellenálló. Gróber mint a francia ellenállás hőse. Gróber mint újságíró.
