Irodalmi Szemle, 1988
1988/2 - Rácz Olivér: Arcok a ködben
139 Méghozzá francia újságíró. Noha ezt a kairói sem tudta pontosan. A kairói szerint az általa ismert Graubeert valami „sajtóember” volt. Gróber mint fontos, színes személyiség. Gróber mint — Graubeert... Marhaság. De azért mindenesetre felírtam a párizsi címét. Aztán tökéletesen megfeledkeztem a kairóiról. A kairói Graubeert-jéről is. Gróberról is. De két év múltán ismét Párizsban jártam. Ezúttal hosszabb ideig tartózkodtam ott: két teljes hónapra szólt a küldetésem. Aztán, egy fülledt, unalmas vasárnap délután valahogyan eszembe jutott Gróber és a kairóitól kapott cím. Amely természetesen nem volt nálam. És aztán, mint ahogyan az ember olykor nem túlságosan lényeges, régi emlékeken szokott unalmában eltűnődni, gépiesen, félig öntudatlanul keresgélni kezdtem az emlékezetemben. Akkor már bosszantott a meddő próbálkozás: tökéletesen belelovaltam magam a görcsös, makacs keresgélésbe, mint valami nem egészen szabályos, ostoba keresztrejtvény kulcsának a megoldásába. Mint amikor az ember egy hajdani, régen látott film hősének, címének, vagy egy homályba süllyedt, levitézlett politikusnak a nevét próbálja önmagában, betűrendszeres módszer segítségével felidézni. Mint ahogyan általában a kevéssé jelentős ügyeimbe, dolgaimba szoktam magam ádáz konoksággal és öszvér csökönyösségű kitartással belevetni. S ekkor, több tucatnyi, hasonló hangzású utcanév között — akkor már a város térképét és a telefonkönyvet is igénybe vettem —, váratlanul rábukkantam a kairói által megadott utca nevére. G. Graubeert. Gondolkodás nélkül tárcsáztam. A vonal másik végén dallamos női hang csendült fel, üdén, vidáman. Kérésemre, miszerint monsieur Graubeert-rel szeretnék beszélni, készségesen, lágyan éneklő francia nyelven közölte: — Igen. Egy pillanat, monsieur ... S hallottam, amint a rokonszenves női hang kedvesen közli valakivel: — Téged keresnek, chéri... A következő pillanatban férfihang szólt bele a beszélőbe. Francia nyelven, de azért nyomban felismertem Gróber mélyebbre férfiasodott, de változatlanul előzékeny, mindig szolgálatkészre csiszolt hangját: — Monsieur? ... Bevallom, egy másodpercig nem bírtam szólni. — Én vagyok itt — mondtam aztán halkan, rekedten, magyarul, és megmondtam a nevemet. — Kicsoda? Úristen! — mondta a hang immár magyarul, egy kissé bizonytalanul, de nagyon felvillanyozottan. — Ki beszél? Megismételtem. — Micsoda?! — kiáltott fel a hang hitetlenül. — Csakugyan te vagy az?! Tivadar, az ég szerelmére! Honnan beszélsz? Megmondtam. — Mit csinálsz itt, Párizsban? Megmondtam. — Ez nem igaz! Hihetetlen! És most honnan beszélsz? Úgy értem, melyik szállodából? Honnan? Megmondtam. — Nincsen messze! — kiáltott fel a hang örömmel. — Érted megyek! Várj meg a hallban vagy a szobádban! Felcsengetek!
