Irodalmi Szemle, 1988
1988/2 - Rácz Olivér: Arcok a ködben
135 Sunyi Lódner. Ez csak közönséges besúgó volt, négy évvel megúszta. Sumánszky Elemér. Nemzetiszocialista Párt, Hungarista Mozgalom. A helyi nyilasok egyik hírhedt vezetője és vezéralakja volt. Tizenkét év. Lehet, hogy Gróber is? UTAZÁS KELETRE ÉS GRÖBER EGYETEMI MÚLTJÁBA Ez a kelet a térkép szerint valójában délre feküdt városomtól, de az akkori nyelvhasználat szerint a tőlünk nyugatra fekvő országokban az Ost-Block-hoz tartozó területként tartották nyilván. Die sozialistische Staten. Ost-Block. Dér eisene Vorhang. Évekkel később egyszer Ausztriából tértem haza, gépkocsin. A határ előtt valami húsz-huszonöt kilométernyire hatalmas figyelmeztető tábla állt az út szélén: ACHTUNG! LETZTE TANKSTELLE VOR DEM EISENEM VORHANG! Vagyis, hogy tankoljam fel a kocsit, amíg nem késő: az az utolsó töltőállomás a Vasfüggöny előtt... Aztán már csak a nagy semmi következik. A világnak a Vasfüggöny mögötti tájain, említett „keleti” utazásom idején akkor már egészen konszolidált viszonyok uralkodtak. A szomszédok között is. Tapasztalatcsere-látogatáson voltunk, iskolákat látogattunk, színházba, hangversenyre, moziba jártunk. A mozi furcsa volt; nem a filmek, hanem az, hogy valahányszor a híradóban feltűnt a vásznon egy köpcös, kopasz kis ember alakja, a közönség minden alkalommal nagy robajjal felpattant a helyéről. Ezt eleinte nem értettem, s amikor megmagyarázták, akkor nem tetszett. Arra mifelénk nem kellett minden alkalommal felugrálni, valahányszor az államfő vagy a pártvezető megjelent a híradóban. Utóbb kiderült, hogy a felugrálók közül sem tetszett mindenkinek a gyakorlat: néhány évvel később tömegesen pattantak fel, de nem a moziban. De ez most egyelőre nem tartozik ide. Ide most az tartozik, hogy amikor egy üres órámban az egyik antikváriumban a könyvek között böngészgettem, egyszer csak valaki merően rám bámult. Aztán széles vigyarral mellbe taszított. — Tivadar! Mit csinálsz te itt, Tivadar?! A könyv kiesett a kezemből: Fibich állt előttem. Egy kicsit megritkult hajjal, egy kicsit megpocakosodva, de az összes hajdani szeplőivel. — Winnetou legújabb kalandjait keresem — válaszoltam vigyorogva, miközben összeölelkeztünk. Ezen ismét nyerítettünk, mert Fibichhel annak idején rendszeresen May Károly könyveit cserélgettük egymással. De baráti kapcsolatainkat nem is ez alapozta meg, hanem az olvasott könyvek utólagos megtárgyalása. Mert — előre elnézést kérek érte, de ezt nem a mai fejemmel költőm hozzá a dolgokhoz —, mert mi már akkor, tizenegy-tizenkét éves fejjel pontosan tudtuk Fibichhel, hogy marhaságokat olvasunk. Tudtuk. Talán ösztönösen, de csalhatatlanul tudtuk. És éppen ebben rejlett megbeszéléseink zamata. „Hány vörös sakált terített le sápadtképű testvérem, amióta a nap lebukott a prérin?”, tudakolta Fibich illő komolysággal, s én hasonló komolysággal válaszoltam: „Hétnek loccsantottam szét a fejét jó tomahawkommal: hét rühes vörös préri- farkasnak! Megszegték esküjüket és a hadi ösvényre rakták ocsmány talpukat! Hát testvérem övét hány mocskos skalp ékesíteti?”
