Irodalmi Szemle, 1988
1988/2 - Rácz Olivér: Arcok a ködben
136 Mire Fibich szerényen közölte: „Mindössze öt rézbőrű kojotot kötöztem a kínzócölöpre: a keselyűk csemegéznek beleikből!” Vagy — akár a legádázabb, legvértagyasztóbb matematikaórák alatt is — elegendő volt, ha Fibich a szeméhez illesztette a mutatóujját, s máris a pad alá kellett buknom, hogy el ne röhögjem magam, mert a mozdulat a híres Old Shatterhand-párbajok egyik legbárgyúbb változatát jelképezte: „A bal szem! A bal szem!” Kedvelt és — ismétlem — mohón falt Winnetou-könyveinkben két dolgot fedeztünk fel ösztönösen: először az álhumanizmus émelygős löttyét, másodszor: kiolvastuk a sorok közül a fajelmélet kecses piruettjeit, s egy másodpercig sem csodálkoztunk rajta, amikor évekkel később megtudtuk, hogy a Führer könyvespolcán díszkötésben sorakoznak ifjúságunk tudat alatt persziflázsként olvasott remekművei. Mert Kari May-korszakunk a kritika és a könyörtelen szatíra szellemét ébresztette fel bennünk, akkori kissrácokban: a sulykot elvető felnőttet, az otromba fonákságokat és képtelen naivitásokat bíráltuk meg ezekben a remekművekben, gyermeki ártatlansággal és öntudatlansággal, de gyermeki könyörtelenséggel is. Azt viszont nem sejtettük, hogy a háború után alig másfél évtizeddel Kari May a mozik kétségtelenül tetszetős és művészi színvonalú technicolor-tájairól hódítja majd meg az egész „haladó” és araszolva haladó világot. — A jobb fül! A jobb fül! — rikkantotta Fibich, miután kellőképpen kiörvendeztük magunkat a könyvesbolt avítt csendjében. — Te balfék! Te balfék! — mondtam viszonzásul szeretettel. — Mit keresel itt? És mikor jöttél haza? És miért nem találkoztunk még otthon? — Én itt vagyok otthon — pillantott rám Fibich csodálkozva. — Már a lágerban megtudtam, hogy az egész családomat gázba terelték. Az üzletünket, lakásunkat még az elhurcolásuk előtt kifosztották — minek mentem volna haza? Örjöngeni? Bosszút állni? Itt rokonaim élnek — már akik megmaradtak —, befogadtak, kész. Elhallgatott. Én is hallgattam. Fibich zsidó volt. Kész. Este hétkor náluk voltam. Vacsorára báránypörkölt volt, vacsora után névsorolvasás. Három hősi halott. Négy nem tért vissza különböző koncentrációs táborokból. Három kivándorolt. Háromnak nyoma vesszett. Keserves névsor volt, s még így sem volt teljes. — És mit tudtok Gróberról? Síri csend támadt, kellemetlen, komisz csend. Fibich törte meg. — Persze, hiszen ti jó haverok voltatok — mondta rosszkedvűen. — Egy utcában laktatok, vagy mi a frász. Évekig egy padban ültetek a suliban. Ez már vádlóan hangzott, nem válaszoltam. — Egy egyetemi zászlóaljban volt szakaszparancsnok — mondta Fibich. — Erről még tudok — mondtam csendesen. De Fibich oda sem hallgatott. — Aztán önként jelentkezett frontszolgálatra — folytatta, de ezúttal olyan hangon, mintha azt kérné számon tőlem: „Káin, mit tettél a te fivéreddel, Ábellal?” — Ezt is tudtad? — kérdezte agresszíven. — Hát őrizője vagyok-é én az én fivéremnek? — kérdeztem a helyzethez illően. Fibich sötéten rám pillantott. — És azt is tudtad, hogy aztán beállt a Wehrmachthoz? — Mi?
