Irodalmi Szemle, 1988
1988/2 - Rácz Olivér: Arcok a ködben
134 „Igaza van, tisztelt asszonyom, de a dolgok nem ennyire egyszerűek .. A dolgok nem voltak ennyire egyszerűek. Bajaim voltak a „polgári” származásommal is. A frász látott ilyet, amikor az államosítás után sikerült bejutnom egy államosított vállalathoz, kiderült, hogy az egész hivatalnoki karban jóformán magam vagyok „polgári” származású egyén. Közvetlen felettesem, akiről tudtam, hogy az apja nagykereskedő volt, „kereskedelmi alkalmazott” fiának minősítette önmagát. Egy másik, aki erdőmérnöki családból származott, a kérdőíveken erdésznek, olykor, nemes egyszerűséggel, erdőkerülőnek írta be a papáját. De azért mindenki megmaradt a szakmánál: fodrászüzem tulajdonosa — borbélysegéd. Kávéháztulajdonos — pincér. Postatiszt — postás. Hát akkor én mi a szöszt írhattam be a szegény, porladó apámról! Pedellus? Maradtam polgári származék. Bajaim voltak az oklevelemmel is. Amikor kiakolbólítottak a főiskoláról, kegyesen megengedték, hogy „mezei” hallgatóként, távúton fejezzem be a tanulmányaimat. Be is fejeztem, még tanári oklevelet is kaptam. Nem sok hasznát vettem: már egyenruhában vettem át. Most már volt oklevelem, nem volt egyenruhám, viszont iskolám sem volt, ahol taníthassak. Nem foglalkozhattam Gróber sorsával: a magam sorsával kellett foglalkoznom. Megélhetési meg egyéb gondjaim voltak. Előbb évekig a túlélés, aztán további évekig a megélés. Ezt a szójátékot nem én találtam ki, hanem az akkori évek. Az élet. Nos, aztán ez is elmúlt. Volt már iskolám, a nemzetiségem miatt sem kellett többé lehorgasztott fővel járnom. Sőt. Váratlanul kiderült, hogy szükség van rám. Szerveztem, lótottam-futottam, előadásokat tartottam, tanítottam. S időnként újra eszembe jutott Gróber is. De hát Gróber nem bukkant fel. Négy évvel a háború után, amikor már a világ minden tájáról hazaérkeztek a város szülöttei — már aki súlyt helyezett rá, hogy hazatérjen —, Gróbernak változatlanul se híre, se hamva. Pedig akkor már olyan egyénekről is hallani lehetett, akik nem egészen jószántukból tértek vissza a városba. Csámpás Dinner. Ötödikig fölöttem járt: eleinte három évvel, aztán már csak kettővel, eggyel. De amikor már úgy volt, hogy osztálytársak leszünk, kimaradt a suliból. Azt hiszem, iskolánk teljes fennállása alatt Csámpás Dinner volt az egyetlen, akit negyedikben még tornából is elkentek, pedig a tornatanárunk áldott jó ember volt. De Csámpás Dinnert a tornateremben vagy a sportpályán látni felért egy elemi csapással, rémálommal, s tornatanárunk számára ráadásul egy ocsmány becsületsértéssel, mert Csámpás Dinner lépten-nyomon csalt — valahányszor valamelyik gyakorlatnál rá került a sor, alattomban mindig átlopakodott a másik csoportba, azok közé, akik már végeztek. De most nem erről van szó. Arról van szó, hogy Csámpás Dinner a Kormányzói Bevonulás után négy hónappal már rendőrtiszti egyenruhában feszített. Kardosán, ám változatlanul csámpásan. Aztán, újabb néhány hónap múltán már újra civilben feszített: egyeseket olykor keresztre is. Vagy csak úgy egyszerűen, emberségesen: a kihallgatási terem vérfoltos falára. Csinos, alkalmatos kampókra, vasláncokra. Gúzsba. Farkasgúzsba. Hol így, hol úgy. Ö lett a város leg- hírhedtebb Titkos Nyomozója. Egyszemélyes csodafegyver a bolsevisták, zsidóbérencek ellen. Mindössze tizenkét évet kapott. Azoknak, akiket annak idején kezelésben részesített, és csodával határos módon mégis megúszták, eléggé kevésnek látszott. Bakter Bedkó. A város pályaudvarán ügyködött — ezért lett bakter a neve. A bujkálások idején szerzett érdemeket: sok embert lebuktatott. Hat év.
