Irodalmi Szemle, 1988
1988/2 - Rácz Olivér: Arcok a ködben
133 tulajdonosok pártját is megfontoltan mellőzte, de azért mind a kettőt kiderítették. Kis város volt a mienk akkoriban: mindenkiről mindent kiderítettek. Egyesekről még olyan vétkeket is — buzgó, önzetlen besúgások, máskor nem egészen önzetlen, célzatos egyéni érdekek érvényesítéséért szerkesztett feljelentések alapján —, amelyek távolról sem fedték a tényeket. Gróber papájáról is kiderítettek egyet s mást, de miután komolyabb, főbenjáró bűnei nem voltak, nem vonták felelősségre. Az állásából mindenesetre elbocsátották, de ezt másokkal is megtették. Például a bátyámmal. Csakhogy a bátyámnak nem volt kertes háza, sem mezeje, sem másféle jószága. Gróber papájának volt, sőt, utóbb még valami szerény kis raktárosi állást is sikerült kiügyeskednie valahol. Nem esett bántódása. Csak éppen a kedves fia nem tért haza. És én még azt sem tudtam, honnan kellett volna hazakerülnie. Azt tudtam, hogy őt minden további nélkül felvették az egyetemre, s mire engem kiakolbólítottak a főiskoláról (nem is nagyon kellett igyekezniük; mentem én akkor már magamtól is), Gróber az egyetem jogi karának egyik legjelentősebb diákvezére volt. Az Egyetem diákvezére. Egyedem-begyedem, fegyvertánc: Gróber sógor, mit kívánsz? Képzeld csak el! A szelíd Gróber és a harcos diákvezérség! KÖD AZ ARCOKON Egyetemi Önkéntes Zászlóalj. Mire én lehorgonyoztam a büntetőtáborban — Hé! Maga, ott! Karpaszományos tizedes! Nem hallja?!! —, Gróber már bizonyára felvarrta a tiszti csillagokat. Gróber zászlós úr. Esetleg — Gróber hadnagy űr. Vagy Gróber főhadnagy űr ... Végy példát Gróberról. Nem: Hé! Maga, ott! Vagy: „Ennek az izének ott még mindig nem szedték le a koszos csillagjait meg a karpaszományát?! Őrmester! Mért hord ez az izé még mindig karpaszományt meg csillagokat?! Mi az, hogy még nem fosztották meg a rendfokozatától? Mi az, hogy még nem bizonyítottak rá semmit?! Megbízhatatlan vagy nem megbízhatatlan?!! Na, ide figyeljen, őrmester: felőlem ez az izé hordhat a fenekén is csillagokat meg karpaszományt, de azt az egyet a maga figyelmébe ajánlom, hogy gondja legyen rá! Érti, őrmester? Mert máskülönben nekem lesz gondom magára! Érti, őrmester?!” Látod, fiacskám, végy példát Gróberról. Jó, mama kérem, de ha egyszer azt sem tudom, hol van, merre jár? Hát nem „megbízhatatlan elemek gyűjtőtáborából” szökött meg, az bizonyos. Lehet, hogy a „szövetségesek” dédelgetik valahol. Az amcsik. Hallottunk már ilyesmiről. Mi az hogy. Csak a kötelességét teljesítette. Katonatiszt volt. Stramm katonatiszt. Bátor, nemes ellenfél. Béküljünk össze, kamarát. Na jó: aztán hivatalosan is vége lett a háborúnak. Itt is, ott is, amott is. Valami Hirosima. Meg Nagaszaki. De ezekről csak évek múlva szereztem pontosabb tudomást. Vége volt a második világháborúnak. Örömtüzek, jegyzékváltások. Üdvözlő táviratok. Ünnepi hadparancsok. Nekem viszont egyelőre egyéb bajaim voltak, lassan megfeledkeztem Gróberról. Bajaim voltak a nemzetiségemmel: eleinte minden két hétben jelentkeznem kellett a „hontalanokat” ellenőrző rendőrhatósági hivatalban. Egyszer anyám is elkísért. „Ide figyeljen, tisztelt uram: lehetséges az, hogy akit a fasiszták ellenségként kezeltek, azt az antifasiszták is megbízhatatlannak tartsák?”
