Irodalmi Szemle, 1988
1988/2 - Rácz Olivér: Arcok a ködben
132 fáradt tiszt, aki tőlem tudakolta, merre van a hadtestparancsnokság, s hogy Trencsén, az ő szülővárosa, felszabadult-e már. Számára nyilván Trencsén fel- szabadulása jelentette a háború végét, mint ahogyan számunkra a mi városunk felszabadulásával ért véget a háború. Mit érdekelt minket, hogy valahol, számunkra ismeretlen tájakon és országokban még kétségbeesett, váratlan és alattomos orvtámadások zajlottak le? Számunkra vége volt a háborúnak. Éltünk. Ezt a hátizsákos, fáradt tiszt is tudomásul vette, és megkínált cigarettával. Másnap egy polgári ruhás úriember állított meg, aki viszont a tanfelügyelőség épülete felől érdeklődött, s aki utóbb a felettesem lett. Aztán innen, onnan, amonnan szállingózni kezdtek a régi ismerősök is. Főképpen férfiak. Volt, akinek a szétvert csapattestétől sikerült leszakadnia, és egyszerűen hazabandukolt. A szovjetek nem sokat törődtek az egyedül, párosával, de mindenesetre fegyvertelenül és a frontvonal felől előóvatoskodó, rongyos egyenruhás csellengőkkel — volt, akinek elszedték a derékszíját, volt, akinek a markába szórtak egy kevés mahorkát, aztán — Davaj! Davaj! Tűnést Volt, aki a parancsra evakuáltak közül szakadt le egy alkalmas pillanatban; voltak, akik az akkorra már felszabadult osztrák vagy német területekről vergődtek haza. — Élsz? ... Élek. Milyen volt? ... Olyan. Hülye kérdések voltak, de azokban a hetekben nem is hangzottak annyira hülyén. Éltünk. Ezekben a hetekben, hónapokban gyakran gondoltam Gróberra. Be kell vallanom: bizonyos méla nosztalgiával. Hiszen egészen a háborút megelőző legutolsó eseményekig, sorozatos ugratásaim ellenére, vagy talán éppen azért, nagyon jól megértettük egymást. „Végy példát Gróberról — neki miért nem volt elégtelen a dolgozata?” Vagy: „Végy példát Gróberról — ő még biztosan nem vitt haza intőt magaviseletből!!!” „Végy példát Gróberról.” Bizonyítványosztáskor, szakadt nadrágok, kék foltok, elveszített sapkák idején: negyedikes gimnazista koromig átlag két-három sapkát veszítettem el, hagytam el évente. Egyet, egy vadonatúj, kék tengerészsapkát például a Her- nádba ejtettem. A híd karfájának támaszkodva bámultam le a kavargó, tavaszi áradásoktól iszapos vízre, kezemben a vadonatúj sapkával, amikor váratlanul eldübörgött a hátam mögött a villamos. Összerezzentem: zutty! Azóta nem viseltem sapkát. Kalapot sem. Csak katonasapkát, de azt három évig. „Végy példát Gróberról.” Elköltött „hivatalos” pénzek, kötelező iskolai befizetések elmulasztása idején: „Végy példát Gróberról.” Elköltött „hivatalos” pénzek, kötelező iskolai befizetések elmulasztása idején: „Végy példát Gróberról.” Neki bezzeg, lefogadom, sohasem mondták: „Látod, végy példát Tivadarról ...” Hozzátartozott az emlékeimhez, a hajdani életemhez, annak soha többé vissza nem térő, kamaszos, felelőtlen, léha gondtalanságához. Egyszer már-már elhatároztam, hogy felkeresem a szüleit. De aztán mégsem kerestem fel őket. Nem tudtam, hogyan fogadnának. Tudtam, hogy Gróber papája a háború előtt a „háztulajdonosok pártjának” — volt ilyen is: a több tucatnyi, szívós választási harcokba induló párt között a háztulajdonosoknak is külön politikai pártjuk volt, hát persze — az alelnöke volt, és sejtettem, hogy azt a bizonyos másik pártot, amelybe a Kormányzói Bevonulás után lépett be, bölcsen elhallgatta az esedékes kérdőívek rovataiban. Utóbb megtudtam, hogy ezt az adatot valóban nem írta be, sőt, még a ház-
