Irodalmi Szemle, 1988
1988/2 - Rácz Olivér: Arcok a ködben
131 nem tehetek róla, de ez az igazság: a vörös kanonok úr német származék, szepességi német család sarja volt.) Mintegy tiz napja élvezhettem az említett főpapi kripta vendégszeretetét, amikor a kriptába becsempészett élelmiszercsomagban egy kis levélkét találtam. A levelet a nővérem írta, s ez állt benne: „Tegnap hozták nyilvánosságra a nyilasok, hogy a volt csapattestednél szökés és hazaárulás bűntettében találtak bűnösnek. Rögtönítélő bíróság elé állítottak. Felkötöttek. Anyánk nem tudja. Vigyázz magadra. Már csak napok kérdése az egész. Már a szomszédban dörögnek az ágyúk. Vigyázz magadra!” Ezen mosolyognom kellett: abban a bizonyos főpapi kriptában igazán nem sok módom volt rá, hogy vigyázzak magamra. Állítsak őrséget? Patkányokból? Aludjak karddal a kezemben? Igaz, kardom sem volt. Sem ágyúm, sem puskám, sem aknavetőm. Nem baj, az a fontos, hogy az anyám nem tudta meg, hogy felakasztottak. Távollétemben ugyan, de mégis. Nem szép dolog. Jobb, hogy velem nem közölték. [Nem volt már rá elegendő idejük: a szovjetek nagyon közel voltak. Ha lett volna idejük, anyámat is elhurcolják. Bátyámmal, nővéremmel egyetemben. Az egész hazaáruló, bolsevista, zsidóbérenc — anyám, fiatalabbik nagynénémmel karöltve, zsidókat bújtatott, illetve segített nekik a szökésben, bujkálásban —, az egész gyalázatos pereputtyot. így szokták.) Nem volt már rá idejük. Ezért nem közölték vele. Jó, hogy nem tudta meg. Megtudta. Mindig mindent megtudott. De amikor végre kijöhettem a kriptából, és a megértőén mosolygó, himbálózó léptű, fáradt szovjet katonák sorai között átvergődve hazajutottunk, anyám, könnyes mosollyal, mindössze ennyit fűzött hozzá a személyemet illető, immár néhány hetes hadijelentéshez: — Látod, megmondták annak idején a tanáraid, még a gimiben, hogy egyszer lógni fogsz! ... Jó; ha megmondták, hát megmondták. Ami késik, nem múlik. Kaptam is utóbb — de ez már sok-sok évvel később történt — ilyen óhajú és célzatú leveleket, természetesen névteleneket. Gondoltam is rá, ha összejön belőlük egy kötetnyi, kiadatom könyvalakban: csinos kis ingyen írói tiszteletdíjat szedek fel érte. De valahogy nem jött össze a dolog. Pedig én mindent megtettem az ügy érdekében. Már akkor kezdtem sejdíteni, hogy minden művészi alkotásnak, sőt, minden szenvedélyes emberi tevékenységnek mindig elkerülhetetlen kockázata a kudarc. A sikernek kaján kísérője a balsiker. De valahogy sohasem vettem túlzottan a szívemre a dolgot. Az első akasztáson túl voltam — ennyi elég legyen. Az első napokban nagyon boldog és egyben nagyon furcsa érzés volt kimenni az utcára. Nem lőttek. Nem akasztottak. Nem szidta senki az anyám lógós úristenit. Sőt még arra sem kellett lépten-nyomon felkészülnöm, hogy valaki, akinek egy fél csillaggal többet varrtak a zubbonyára, húsz méternyi távolságból rám tivölthet: „Hé! Maga ott! Hozzám — a lűdtalpas úristenit az anyjának! Futás!” Szokatlan volt a kinőtt civil ruhám, télikabátom. Szokatlan volt maga a város is. A városból a háború utolsó heteiben sokan eltávoztak — egyesek önként, mások parancsra —, sokan elmenekültek. Sokan egyszerűen hiányoztak. Aztán sok új arc tűnt fel az utcákon. Az eltávozottak és hiányzók között sok hajdani, kedves ismerősünk volt, az új arcok között sok olyan akadt, amely mogorván, ellenségesen mért végig minket, mintha mi lettünk volna a felelősek mindazért, ami történt. De azért ezek között is felbukkantak kedves arcok: egy hátizsákos,
