Irodalmi Szemle, 1988
1988/2 - Josef Kadlec: Mosoly az arcokon
127 egyik a másik után, s máig sem tudni, melyikük hányszor ment föl a kijáratig, és hányszor le a mélybe, míg végül megtalálták egymást, és szótlanul egymás karjaiba hulltak. A jól tájékozottak szerint nem váltak el, de azért mindketten megjelentek a tárgyaláson, és megmagyarázták a bíróságnak, hogy újra egymásra találtak, és továbbra is együtt akarnak élni egymásért. Megértem, nehéz ezt elhinni, mert hiszen majdnem úgy hangzik, mint valami mese. De a szakramentumát, ugyan miért ne találkozhatna össze merő véletlenségből két ember a Béke téri metróállomáson, miért ne bókülhetnének ki egymással a mozgólépcsőn, és miért ne lelhetnének újra egymásra, kölcsönösen megtalálva az elveszett bizalmat?! Űgyszintén a metrón, a szemem láttára történt a következő eset: a zsúfolt vagonokból kitódult az emberáradat, köztük egy rövid bundát viselő fiatal nő hajadonfőtt; kábultan megállt a szaggatott vonalon túl a tilos zónában, akadályozva így az utasokat a felszállásban. Magasan a feje fölé emelte reti- külje fülét, és körbeforogva mindenkinek megmutatta. Hisztérikus nevetőgörcs fogta el, és csukladozva azt kiáltotta: — Emberek! Ez olyan, mint egy rossz álom! Mindenemből kifosztottak, pénzemet, sőt még a személyi igazolványomat is elvitték! A többiek úgy bámultak rá, mint a bolondra. Rá se hederítve, közönyösen kikerülték. Mi mást tehetett volna az a magányos nő a lehetetlen helyzetben, melybe került, minthogy bárgyún és tehetetlenül felnevetett, ahelyett hogy sírva fakadt volna. Azután befurakodott a sorba, erősen szorítva kezében az ellopott kézitáska fülét. Még ma is hallom különös nevetését, mely egyszerre volt sajnálkozás, düh, öngúny és elfojthatatlan kétségbeesés. Vagy itt van egy másik eset, egy nem kevésbé különös. Rekkenő nyári hőségben, amikor mindenki könnyű ruhában jár, ingben és vászonnadrágban, a nők félig mezítelenül, a gyerekek csaknem egészen meztelenül, megpillantottam magam előtt a mozgólépcsőn egy embert, verejtéktől nedves kalapban, hosszú télikabátban, mely úgy festeti, mintha a kutya szájából húzták volna elő. Nyakát vastag sállal körültekerte, akárha valamilyen sötét pincéből bújt volna elő s mind ez ideig nem vette volna észre, hogy az utcán harmincfokos hőség van. Igazi csodabogár, aki feltűnően kirí a környezetéből. Szemközt ültem vele a félig üres vagonban, s alkalmam volt közelről is szemügyre venni áttetsző, hamuszürke arcát és rövidlátó szemét a sokdioptriás, özönvíz előtti szemüvege mögött. Mély arcvonásai elnehezültek, arcbőre lefity- tyedt; szinte föl sem emelte a tekintetét. Szemét lesütve állandóan félrenézett, úgy látszott, mintha fél arca megbénult volna, az élet legkisebb villanása sem látszott rajta. Az egész ember olyannak tűnt föl, mintha nem volna jelen a földön, magába mélyedt, elmerült saját érthetetlen érzéseiben. Csakhamar a figyelem középpontjába került, ám ő maga semmit sem vett észre, csak ült egykedvűen, éppen csak időnként összedörgölte elfeketedett körmű, cserzett bőrű kezét. Lehet, hogy ez a különös ember már távolodott az élettől, mindentől, ami körülvette őt, akár egy haldokló, egy lelkében reménytelenül elmagá- nyosodott ember, aki nemcsak külsejével ütött el a többi embertől, hanem gondolataival is. Leszálláskor mély kíváncsisággal fürkésztem az arcát, de nem értettem meg semmit. Hirtelen úgy rémlett, mintha az arca eltűnt volna, a gyűrött kalapja alatti hely üresen tátongott... És még egy metróállomási röpke történet. A zöld egyenruhás pályafelügyelő kézen fogva vezet egy szívszorítóan síró, alig tízesztendős kisfiút. Az üvegfülke előtt, a peron közepén izgatottan sétálgat föl-alá a kétségbeesett fiatal édesanya, elveszett gyermekét várva. A felügyelő a kisfiúval közeledik a fűiké-
