Irodalmi Szemle, 1988
1988/2 - Josef Kadlec: Mosoly az arcokon
JOSEF KADLEC MOSOLY AZ ARCOKON M i ndenki elismeri a prágai metrót. Hogy megvannak a maga előnyei, gyors, rendszeresen jár, és viszonylag tiszta. Csak kevesen kifogásolják, hogy munkába menet vagy hazafelé nem láthatják, mi történik az utcán, s azt sem kísérhetik figyelemmel, milyen változásokon megy át a város az egyes évszakokban. A földalattiban mindig ugyanazt a képet láthatja az utas, ott lenn nem esik, nem tűz a nap, nem kell attól tartani, hogy a vonuló felhők hirtelen időjárás-változást okoznak. Magam legjobban a mozgólépcsőt szeretem. Különösen azokon a helyeken, ahol legmélyebben helyezkednek el az állomások, és ahol a legkisebbek a kilátás esélyei. Különösen csúcsforgalomban szeretek utazni, reggel vagy estefelé, amikor a mozgólépcső tömve van emberekkel, s fölfelé is, lefelé is hömpölyög a végeláthatatlan emberáradat. Lassacskán halad fölfelé az ember, és vele szemben a szomszédos „lépcsőn” sosem látott emberarcok vonulnak, a legkülönbözőbb metszésű, korú, küllemű, kedélyű arcok sora. A másodperc töredékére felvillannak előttünk, hogy aztán nyomban eltűnjenek, beleolvadjanak az embertömegbe. Mi minden kiolvasható a futó találkozásokból, a véletlen tekintetekből, mosolyokból, szófoszlányokból, szemvillanásokból! Minden arccal más világ tárul elénk, más lelkiállapot, más belső feszültség. És mégis, egyes arcok jobban megragadják az embert, mások kevésbé, általában azonban kevés arcot őrzünk meg emlékezetünkben a véletlenszerű és gyors portrékiállításból. Néha már első pillanatban nyilvánvaló, hogy a bánat eltorzít egy-egy barátságos arcot, vagy egy szempárból tompaság, fáradtság, közöny árad, ám időnként életkedv is, amolyan igazi, őszinte életöröm, lelkesedés, s a száj mosolyra húzódik a következő percben. Senki sem alakoskodik, senki sem viselkedik kényszeredetten, a pillanatfelvételen úgy fest, amilyen a valóságban, nem álcázza magát, nem színlel, nem játssza meg magát, ellenkezőleg, abban a pillanatban feloldódik, a maga valóságában mutatkozik meg. Egyesek felemelkednek, mások lesüllyednek, így fest napjaink körforgása a földalatti mozgólépcsőjén. És megtörténik, hogy ezekben a rendkívül furcsa helyzetekben ismerősök találkoznak, odakiáltanak egymásnak, integetnek, köszöntik egymást. Vagy véletlenszerűen összefutnak olyanok, akik hosszabb ideje nem látták egymást, ám mielőtt még befejezhetnék a beszélgetést, a mozgólépcső már viszi őket tovább, mindegyiküket másfelé. Időnként szerelmeseket hoz össze a véletlen a lépcsőn, egy nőt és egy férfit, de hiába nyújtják egymás felé a kezüket. Talán még jó is, hogy nem érik el egymást, mert kézszorításaikkal még fékezhetnék is a lépcső mozgásának folyamatosságát. Hallottam egy esetet, melynek kissé vitatható a valószerűsége, ezért nem vállalhatok érte kezességet. A Béke téri metróállomáson merő véletlen folytán állítólag összetalálkozott egy válófélben lévő házaspár. Ellenkező irányba vitte őket a mozgólépcső, de amikor hirtelen megpillantották egymást, az egyikük, — nem tudni, hogy melyik, valószínűleg a nő — ösztönszerűleg felkiáltott, keresztnevén szólítva a férjét. Oly hevesen és oly sürgetően kiáltott fel, talán túláradó örömében, hogy újra látják egymást, hogy azután minden további egyezkedés nélkül rohant
