Irodalmi Szemle, 1988

1988/2 - Jaroslav Seifert: A csillagvizsgáló kupolája; A föld súlya

125

de ott, fenn az űr olyan kihalt, s a csend őrjítő.

A sötétség sűrű és kétségbeejtő. S a fekete fagy, ó, rettenetes.

A FÖLD SÚLYA

Ahogy a fa gyökerei még akkor is élnek, mikor a törzs már kivágva fekszik a földön, s ahogy a korona megismétlődik a gyökerek lombozatában,

úgy a halott emberben is lehet még élet, egy kicsi,

ott, lenn, abban a földben,

amelyen tegnap még állt, és égre tárta a karját — Arról az éjről azonban már nem tudunk semmit,

talán csak annyit, hogy a földből a virágok edényeibe szívódó festékek

feketék nagyon,

s ott lenn a víz is behunyja szemét.

Nem tudom elhinni,

hogy az ember a föld súlyával a vállán is felegyenesedhet.

És hogyha mégis?!

Ha majd elmegyek, adjatok botot kezembe.

Mondjuk fehéret.

Arról a lenti sötétről

csak a vakoknak van fogalmuk,

s én megpróbálom

felüzenni a virágok által,

hogy milyen a halál,

milyen az a pillanat, amelyre egész életünkben várunk.

Egyszer a földhöz szorítottam a fülem, s valami sírást hallottam.

De lehet, hogy csak a kút betongyűrűibe zárt víz sírt, nem akart feljönni az emberek közé.

Tőzsér Arpád fordításai