Irodalmi Szemle, 1988
1988/2 - Jaroslav Seifert: A csillagvizsgáló kupolája; A föld súlya
JAROSLAV SEIFERT A CSILLAGVIZSGÁLÓ KUPOLÁJA Az ember már csak egyet tehet: gyorsan űrhajósruhát ölt, leereszti aeélsisakján a plexiüvegből készült rostélyt, s árboc s vitorla nélküli furcsa hajóra szállva elsistereg a kozmosz végtelenébe. Csak így érintheti meg újból a csillagok héját. Tudom, mit akartok mondani, tudom. De mikor még gyerekek voltunk, s valaki mindig fogta a kezünk, a sarkig tárt ajtón túl olyan gyönyörű volt az élet. A szárítókötélen pelenkák lógtak s a lépcső előtt juhok tolongtak, kosok, nőstények s fehér báránykák nyújtogatták a nyakukat felénk. A víz, hogy zajt ne üssön, pehelykönnyű hóvá változott, s úgy ereszkedett le a házak tetejére; s a házak falán az üresen lógó kalickákból is áradt a madárének. Melegített bennünket az állatok lehelete, és a szeretet, s minden úgy illatozott, a moha, a széna, a szalma és még valami: az anyatej. Óh, igen, az anyatejnél semmi sem édesebb a földön. S a háztetőn, amit szinte a kezünkkel is elértünk, csillag fénylett. Aztán megállt a rokka, az orsó elveszett, az istálló kiüresedett, a csillag a háztetőről a galaxiánk túlsó felére repült. Az égből forró hamu szitált ránk. Tudom, mit akartok mondani, tudom,
