Irodalmi Szemle, 1988
1988/2 - Vaszil Dacej: Bedagadt ablaktáblák
123 — Mondtam már, hogy megvetemedtek, nem lehet kinyitni — válaszolta Lofa ingerülten, de egy kis idő múlva odament Marcelához és felvetette, játsszanak szembekötősdit. Marcela beleegyezett, átkötötte Lofa szemét a kendőjével, tízig számolt és elbújt. — Hol vagy, hol vagy ... — dünnyögte az orra alatt Lofa, s óvatosan lépegetett a helyiségben, a tárgyakat tapogatva. Még figyelmeztette Marcelát: — Nem szabad a rekamié alá bújnod vagy az asztalon mászkálnod. — És akkor lelökte a vázát, mely nagyot csattanva összetört. Marcela feljajdult: mit tett?! Lofa, szemén a kendővel, megrándította a vállát és azzal mentegetőzött, hogy csak a karját tárta szét, és véletlenül beleakadt a vázába. — Készakarva tetted! — támadt rá Marcela. Lofa nem értette, miért okozna szántszándékkal kárt. Marcela megmagyarázta: — Mert ez az én ajándékom! Lofa magyarázkodását már nem hallotta, mert üvölteni kezdett, hogy Lofa egész életében úgy mozgott, mint a medve. A vázát tudatosan törte össze — nem vesz neki soha semmit, de törni-zúzni, azt tud. S ő nem is csodálkozik ezen. Abban a sületlen falusi agyában fel sem merül annak a gondolata, hogy a feleséget néha meg kellene örvendeztetni egy kis ajándékkal. Egy újabb villámcsapásnál Marcelába fagyott a szó. Pár másodpercig csendben volt, aztán felzokogott. Lofa meg akarta vigasztalni, de elzavarta őt, egyedül akart maradni. — Hova mehetnék most? — kérdezte tanácstalanul Lofa, széttárta karját, és nem indult sehova, mert bekötött szemmel félt mozdulni is. — Akár ki a jégesőbe! — Tudod, hogy megvetemedett az ajtó, nem lehet kinyitni. Két hete megállás nélkül zuhog, és a faanyag még nyers volt. Sem az ablaktáblákat, sem az ajtót nem lehet kinyitni. .. Egy napot, kettőt kibírunk .. . Nem teszem tönkre az ablaktáblákat.. . Szolgálati úton voltam egész héten. A következő héten valaki szólt, hogy Lofa szabadságon van, de a rákövetkező hétfőn már elmentem a személyzeti osztályra — Lofa nem vett ki szabadságot. Munka után autóba ültem, és kihajtottam a villához. A felázott úton csak nehezen jutottam fel a dombra. A villához nem vezettek nyomok, a kémény nem füstölt, pedig elég hideg volt. Talán vissza is tértem volna, de nem volt elég hely megfordulnom. A kaput zárva találtam. Nem tudtam addig nyugodni, amíg be nem néztem az udvarba. És az utolsó pillanatban megláttam az autót. Ät kellett másznom a kerítésen, hogy bejussak. Feltéptem a megvetemedett ajtót, s a látványtól hanyatt-homlok elrohantam . . . Az orvos megállapította, hogy nem történt gyilkosság, elvetette az öngyilkosság lehetőségét is. Amikor faggatni kezdtem, hogy mégis mi történt, szárazon felelte: meghaltak, elpusztultak ... De a motiváció?! Vállat vont — állítólag ha nem gyilkosságról van szó, senki sem kutatja majd az okát. A csehszlovákiai ukrán író novelláját szlovákból fordította Kiss Edit
