Irodalmi Szemle, 1988
1988/2 - Vaszil Dacej: Bedagadt ablaktáblák
122 őket. Egyedül fognak örvendezni — mint a király és királyné. És azonnal nótába kezdett: — Anička, kedvesem, csendben csak ... — Megőrültél?! — Marcela a szájára tapasztotta a tenyerét, de Lofa tovább énekelt. Végül Marcela is énekelni kezdett, és együtt fújták: — Hogy minket rajta ne kapjanak ... — A boldog Lofa ez után a strófa után csujogatott és tapsikolt. — És most: ugrótánc! — parancsolta Marcela. — Az ugrótáncot is tudom! Néhány nappal később Lofa kihívott a folyosóra, és a WC felé húzott. — Beszédem van veled. — A folyosón? — Majkut akármikor kijöhet a folyosóra. A WC-re nem mászik utánunk. Peter, valóban igaz? — Micsoda? — Hogy Majkutnak el kell mennie ... Azt hittem, barátok vagyunk. — És nem vagyunk azok? ___________________ — Nem említetted nekem. Tehát Majkut elmegy ... Bólintottam, mire Lofa fellélegzett, de amikor helyesbítettem, hogy magasabb pozícióba helyezik, megint beijedt, szinte belefehéredett. Megvigasztaltam, hogy az utóbbi időben sokat dolgozom, és megérdemlem, hogy csoportvezető legyek. — Azonban te, Michal, teljesen kiengedtél — vetettem szemére. Azzal védekezett, hogy a kötelességét azért teljesíti, és ez felbosszantott. — Kötelesség, kötelesség! Néha nagyon furcsa vagy. Másoknak is ez a véleményük. Mintha nem tartoznál közénk. Meggyanúsított, hogy hivatalból véleményezem, aztán kirobbant belőle, hogy őt mindenki irigyli. — Az az igazság, hogy félrehúzódtál, és nem élsz együtt a kollektívával — jelentettem ki kerekperec. — Már most vezető elvtársnak szólítsalak?! Magázzalak is? Olybá tűnt nekem, hogy Lofa ezt halálosan komolyan gondolja, ezért kicsúszott a számon: — Arlsztokratikusabb lenne. Persze csak vicceltem. Kinevettem őt. Kicipeltem a vécéből, és a folyosón még sétáltam vele egy kicsit, hogy észre térjen. Azután Marcelával együtt meghívtam hozzánk, s felvetettem, hogy mulatságba is elmehetnénk. De Lofa attól a naptól kezdve mellőzött, kerülte a találkozást, és csak a legszükségesebb esetekben keresett meg. Mindezt csak most, utólag tudatosítom. Akkor egy csomó más gondom volt. Elment Majkut, és én léptem a helyébe. A munkát ismertem, nem riasztott, de eleinte sok időmet elvette, és otthon is rengeteg gondunk-bajunk volt. Lofa állandóan a villájához hajkurászott valamit, és most már hétközben is oda rohangált. Beborult az ég, zivatar támadt és villámlani kezdett. — Csapkodjon csak a villám, amennyit akar, nekünk nem esik bántódásunk — nyugtatgatta Marcelát Lofa. — De Michal, a házunkon nincs villámhárító — jutott eszébe Marcelának, és összegömbölyödött a rekamién. — A környéken annyi a magasfeszültségű vezeték, van mibe belevágnia — mosolyodott el Lofa. Amikor a szobában teljesen besötétedett, Marcela megkérte, hogy gyújtsanak lámpát. Vagy legalább az ablaktáblákat nyissák ki.
