Irodalmi Szemle, 1988
1988/2 - Vaszil Dacej: Bedagadt ablaktáblák
121 csak beszélgessenek, te meg, Hanka, gyere, segédkezz a főzésnél. Minek fa- gyoskodnátok. A szél elég kellemetlen. Itt úgy vagyunk, mint a csibék tyúk- anyó szárnya alatt, ahogy régente mondogatták. Idillikus este lesz. Begyújtunk a kandallóba, kártyázunk, és hallgatjuk, hogy süvít odakinn a szél. Néha úgy tűnik, nem is szél az, hanem farkasok vonitanak. Újra kezdte a kínálgatást, együnk-igyunk, ne szerénykedjünk. Michalt figyelmeztette, hogy vigyázzon az asztalon a vázára, és elárulta, hogy jobban szereti a rézvázákat, de hát a munkahelyén ezzel a kerámiavázával ajándékozták meg a névnapján. Ebben az évben nagyon sok gondjuk volt a berendezkedéssel, de jövőre majd vágnak bele valami bogáncsot meg kórót, és beállítják valamelyik sarokba. Nem ivott, hogy el ne rontsa az ebédet, de bennünket szünet nélkül kinálgatott. Ebéd közben Marcela afelől érdeklődött, mit csinálunk az ünnepek alatt, nem jönnénk-e hozzájuk. Hana gyorsan azt válaszolta, hogy már megvan a beutalónk a Tátrába, és hogy a gyerekekkel együtt megyünk. Nehezen nyugodtak bele, és csak vasárnap délután engedtek bennünket haza. — Ph, sietnek haza, nehogy holnap elkéssenek a munkából. Lofa szeme összeszűkült, és egy kis irigységgel hangjában mondta: — Peter húzza az igát. Vezetői állásra hajt. — Szakadjanak csak meg a munkában! Istenem, miért strapáljam magamat? Azért a száz korona prémiumért?! Találjanak maguknak másik bolondot — vetette hátra a fejét Marcela, és kiitta a két vagy három csepp maradék pálinkát Hana stampedlijéből. — Nekünk így jó ... Marcela mosogatásba fogott, de nemsokára visszatért a tegnapi beszélgetéshez. — Hallottad? Állítólag a Tátrába mennek. Ha mennek is, csak azért, hogy minket bosszantsanak. Lofa megfogta felesége kezét, magához vonta őt, ölébe ültette, de Marcela kibontotta magát az öleléséből. — Még mit nem?! — förmedt rá. — Talán nem csókolhatom meg a saját feleségemet? — Mi ütött beléd? Enyelegne, mint valami taknyos kölyök! — Olyan öreg azért talán még nem vagyok — húzódott el sértődötten, de aztán észbe kapott és vágyakozva kérlelte: — Marcelka . .. — Hagyd abba a hiilyéskedést — hűtötte le a felesége érces hangon. — Gyere mosogatni! De köss kötényt is. Nem hogy lefröcskölöd a nadrágodat... Láttad, hogy jártatták a szemüket a dolgainkon? — Olyan a lakásunk, mint az orientális áruk boltja — mormogta Michal haragosan. Marcela sértésnek vélte férje elégedetlenségét, és felpaprikázva nekiesett: — Te csak hallgass! Az ablakban lévő muskátlin meg néhány fényképen kívül nem volt otthon semmitek. Nem is értem, hogy mehettem hozzád. — A zongora nálunk nem porosodott a sarokban, mint nálatok. — Nálunk sem porosodott. Én játszottam rajta. — Ne veszekedjünk! — Embert faragtam belőled. — És nem vagyok elég hálás? Marcelka, ne haragudj már — kérlelte Lofa, megfogta a kezét, és végigcsókolgatta mind az öt ujját. — Hiszen örülhetnénk, tapsolhatnánk örömünkben... Mi hiányzik nekünk? — és felbuzdulva Marcela hallgatásán, elszántan kijelentette: — Marcelka, énekelni fogunk és táncolni. Pukkadjon meg mindenki! Marcelka megjegyezte, hogy nincs zene. De Lofa már nem hagyta magát egykönnyen eltéríteni szándékától — a várukban vannak, a világ nem érdekli
