Irodalmi Szemle, 1988

1988/2 - Vaszil Dacej: Bedagadt ablaktáblák

820

zukat, a mama fellélegzett, hogy legalább nyugtuk lesz a galamboktól. De az apja nem tudott megszokni a lakótelepen. Tulajdonképpen egyikük sem szeretett ott lakni, az apját a sírba is vitte. Lofa megjegyezte, hogy hiszen már azelőtt is betegeskedett.

— Kár, hogy nem érhette meg a mi várunkat — sóhajtott Marcela, és kortyolt a borból. — Biztosan várúrnak érezte volna magát.

Marcela sajnálkozása valódinak tűnt. Biztosította Lofát, hogy az apja segített volna a berendezkedésnél. Fel-alá járkált a szobában és magyarázott: az apja bizonyára órát tett volna a kandallóra, ott nyitogatta volna az üvegajtaját. Egy darabig a kandalló fölötti üres teret nézte, aztán Michalhoz fordult.

— Képzeld el azt az órát márványtalapzattal, kétoldalt oszlopocskával.

Lofa megígérte, hogy megkérdezi a munkahelyén, nincs-e valakinek, esetleg

nem tud-e valaki ilyen óráról. Az ószeresnél van, de az túl drága. Amíg megszerzik az órát, addig a festményt akasztják a kandalló fölé. De Lofa, kezében a szöggel, meggondolta a dolgot, látszani fog kintről a kép, és még valakinek megtetszhet. Marcela leintette — melyik falusinak tetszene a kortárs festmény, azok inkább egy olcsó reprodukciót lopnak el, csak valamilyen szent legyen rajta. És ráparancsolt, hogy verje be a szöget a falba.

A télelő nagyon szép volt. A száraz őszt követően lehűlt a levegő, néhány napon át fagyott, azután lehullott a hó. Azt hittük, ez a hó még elolvad, de a tél nem engedett. Még ünnepek előtt fehér takaró alá került az egész táj.

— Kijártok a villába? — szólítottam meg Lofát az üzemi étkezdében. — Biztosan nagyon szép ott most minden.

— Csodálatos. Alig várom a pénteket — válaszolta halkan Michal Lofa.

— Szinte előttem van a napfelkelte, a hó vibrálása. A holdfényes éjszakák mesések lehetnek ...

Annyira beleéltem magam a téli természet szépségeiről és a kandalló barátságos melegéről való ábrándozásba, hogy szinte megörültem Lofa meghívásának, és még Hanát is rávettem, hogy menjünk ki.

— Márt azt hittem, minden kárba vész — fogadott Marcela. Azonnal tálal, csak helyezzük magunkat kényelembe. Lofa fotelokat tolt közelebb, mi meg a helyiségben nézelődtünk, amikor a nagy nyüzsgésben Hana nekiütközött valaminek, és ijedten felkiáltott.

— Semmi se tört össze?! — kérdezte Lofa, és térdre vetette magát, hogy megnézze a rekamié alatt, nem gurult-e oda valami.

— A vázán felejtettem a szememet — mentegetőzött a feleségem, mintha valami nagy bűnt követett volna el —, és nem néztem a lábam alá. Arra gondolok, ott az ablakmélyedésben.

— Az orientális áruk boltjában vettük. Négyszázötven korona. Épp akkor kapták, az elárusítónőnek még nem volt ideje mindet eldugni. Nem tudom, hová fejlődik a világ — panaszolta Marcela, aztán megkérte Lofát, gondoskodjék az italról. Figyelmeztette, hogy erőset iszunk, mert éjszakára is itt maradunk.

Hiába mentegetőztünk, hogy nem akarjuk őket zavarni, hogy a gyerekeknek megígértük, még este megjövünk. Mikor kezünkbe vettük a kupicákat, Marcela rámosolygott a feleségemre.

— Hana, látom, a paravánt nézegeted. Családi örökség. Nem tudom, honnan hozta apuka. Emlékszem, gyerekkoromban legszívesebben amögött játszottam, ott öltöztettem a babáimat. A lakótelepi lakásban nem volt hol felállítani, de itt szépen díszíti a sarkot.

Hana hozzám fordult a frissítő után, és félhangosan megjegyezte, hogy kimehetnénk egy kicsit, de Marcela meghallotta.

— Ki? — csodálkozott el. — Hiszen idebenn nagyon kellemes. A férfiak