Irodalmi Szemle, 1988

1988/2 - Vaszil Dacej: Bedagadt ablaktáblák

tudtam megállni, hogy ne igyák belőle. Feleségem aggódott, hogy megfájdul a torkom tőle, de semmi bajom se lett. Hana virágot szedett. Az ősz folyamán még több alkalommal kisétáltunk oda. Máshová is eljártunk, de Lofáékat mintha kerültük volna. Hanával nem beszéltünk a villáról sem, de tudtam, hogy lebeszélne, ha hozzájuk akarnék menni. Úgy tűnt, mi sem hiányoztunk Lofáéknak. Figyeltem Michalt és úgy vettem észre, egyre inkább magába fordul, hallgatag lesz, és arcán gyakrabban suhan át mosoly, ha a víkendről esik szó. S a mosoly hosszabban is az arcán maradt, ha valaki az unalmas tévéműsort vagy a hangos lakótelepi szomszédokat szidalmazta a jelenlétében.

Lofáék menekültek a várukba, az egész világot ellophatták volna felőlük.

— Ellophatják az egész világot — jelentette ki Marcela, amikor a villához értek és becsukták maguk mögött a kaput.

— Védelmet nyújt a kerítés — lélegzett fel Lofa, és álmodozva nézett végig a helyrepofozott iskolán.

Marcela megkérte, hogy hordja be az autóból a dolgokat, ő maga a napsütést akarta élvezni. Michal nyugágyat hozott ki neki, maga pedig bement a villába. Legalább itt legyen nyugta az emberektől. Kis idő múlva egy pohár hideg ször- pös vizet vitt ki a feleségének, és bevallotta:

— Idekint az az érzésem támad, hogy valaki állandóan figyel.

— Sehol egy teremtett lélek a környéken ...

— De nekem az az érzésem, hogy a fák mögül, a háztetőkről figyelnek minket.

— Gyerünk be — szólt Marcela, és maga vitte be a nyugágyat meg a félig kiivott poharat.

— Tolvajok még nem jártak itt — mondta a szobában Lofa Marcelának. — Minden a helyén van.

Marcela egy detektív elhivatottságával nézett körül a szobában, kihúzott, majd újra visszatolt néhány fiókot, még a szekrény mögé is belesett, aztán a fotelba vetette magát.

— No kérem! Ezt nevezem életnek — legeltette boldogan szemét a feleségén Lofa, és szinte irigykedve magyarázta tovább: — Beülsz a puha fotelba és keresztbe tett lábbal heverészgetsz ...

— Amint egy kicsit lehűl a levegő, begyújtunk a kandallóba. De bort most is ihatunk. — Marcela felállt, hogy néhány szendvicset készítsen. Ki akart szellőztetni, de Lofa elállta az ablakhoz vezető utat.

— Nem fontos — mondta. — Csak bejönnének a legyek. Engem nyugtat a csend.

Borozgatás közben eszébe jutott, hogy megrendelte az ablaktáblákat. Szállítását egy hónapon belül Ígérték. Igaz, egy üvegébe került.

Marcela sóhajtott, hogy manapság már semmit sem kap az ember borravaló nélkül, aztán megdicsérte Michalt, hogy egy közönséges rummal intézte el a dolgot. S elmerengett: rácsra is szükségük lesz — a magányosan álló villa vonzza a tolvajokat.

Lofa megijedt, hogy az autóban maradt a festmény, azonnal kifutott érte, és visszatérőben megállt az ajtóban.

— Hallod? — kérdezte Marcelától, s egy pillanatra csendben maradt, de ő nem találta ki, mit kellene hallania. — Madarak. Énekelnek ... — Bent a szobában aztán megrohanták az emlékei: — Kisfiú koromban madáretetőket készítettem és azt hittem, a madarak egész télen ott maradnak. Majdnem sírtam, amikor elrepültek ...

Marcela azt mesélte neki, hogy az ő apja ki nem állhatta a madarakat. Lehet, hogy ha fia lett volna, más lett volna ő is. A galambok a párkányra telepedtek, és az ablakra piszkoltak. Amikor tudatták velük, hogy lebontják a há-