Irodalmi Szemle, 1988

1988/2 - Vaszil Dacej: Bedagadt ablaktáblák

VASZIL DACEJ BEDAGADT ABLAKTABLAK

S

e

nki sem vádolt meg, senki semmit nem vet a szememre, a gyanú legkisebb árnyéka sem esett rám, mégsem szabadulhatok a bűnösség érzésétől. Halálukért senkit sem okoltak, egyszerűen: meghaltak, elpusztultak. Ha nem is volt az közönséges halál. Apám szokta mondogatni, hogy inkább téged sértsenek meg, mint hogy te okozz valakinek bánatot. Mert állítólag minden rossz feledésbe merül egyszer, de a baj, amit te okoztál, egész életeden át elkísér. Apám szerint sohasem szabadulnék a buta érzéstől, még ha nem vagyok is bűnös ... De akkor ki a bűnös? Űk ketten? Talán megelőzhető lett volna a baj... De mikor és hogyan? Feltehetőleg már az után a gyűlés után kezdődött az egész. Lolával együtt mentünk el, de Majkut beért bennünket, és ránk förmedt:

— Ügy éreztem magam a gyűlésen, mintha süketeknek beszélnék. Mindenki hallgatott. De amint kihúzzátok a lábatokat, máris élénken társalogtok. Biztosan nőzni mentek.

Én elmosolyodtam, de Lofa úgy mosakodott, mint akit tetten értek.

— Odahaza vár a feleségünk, vezető elvtárs — mondta Lofa, és még talán el is szégyellte magát.

— Lofa, csak nem azt akarja ezzel mondani, hogy az testi hiba? — nevette el magát Majkut.

— A munkáról beszélgettünk — védtem meg Lofát.

— Csak aztán úgy legyen — fenyegetett meg bennünket az ujjával Majkut, és bizalmatlanul méregette Lofát.

— Hát igyekszünk — morogta Lofa az orra alatt.

A csoportvezető egy lépéssel elénk került, és ingerülten Lofá- nak esett:

— Ne akarjon lóvá tenni! Ismerem én a maga igyekezetét, Lofa elvtárs!

Lofa megsértődött, mondani akart valamit, de elkaptam a karját és jeleztem, hogy nincs értelme a vitának. Amikor magunkra maradtunk, Lofa megkérdezte, voltaképpen mit is akar tőlünk a csoportvezető.

— Mit akar, mit akar, talán maga se tudja. Zabot evett, és most mindenkibe beleköt, amíg ki nem tombolja magát — ütöttem el a dolgot, de Lofa csak tovább panaszkodott, mert nincs nap, hogy a csoportvezető bele ne kötne.

— Képzelődsz — mondtam, mert kezdtem unni a beszélgetést, pedig már régebben észereve.ttem, hogy a .csoportvezető, ha csak teheti, kötözködik Lofával.

Néhány nap múlva Lofa félrehívott az ebédlőben, összeesküvő módjára körüllesett, és sejtelmesen megkérdezte, van-e szombatra elfoglaltságom. Meglepett, hogy suttog, s ezt meg is mondtam neki, de Lofa továbbra is fojtott hangon beszélt.

— Kiruccanhatnánk valahova. Feleségestül. Az én kocsimmal. — Kirándulunk? — más nem is jutott az eszembe.

— Ha elárulnám, már nem lenne meglepetés — titokzatosko- dott Lofa. — Tíz körül nálatok leszünk.

Az út jó félóra hosszat tartott. Feleségemmel inkább hallgattunk, nehogy Lofáék kinevessenek. Azzal gyanúsítottam Lofát, hogy valami nagy átverést eszelt ki, én meg lépre mentem. Furán