Irodalmi Szemle, 1988

1988/2 - Vaszil Dacej: Bedagadt ablaktáblák

i 17

viselkedtek: sejtelmes kifejezés ült az arcukon, és somolyogtak az orruk alatt. Egy falu szélén, rogyadozó iskolaépület előtt álltunk meg.

— Mit szóltok hozzá? — kérdezte Lofa.

De én még mindig nem értettem semmit.

— A meglepetéstől elakadt a lélegzetük — mondta Marcela, Lofa felesége, és nem vette le rólunk a szemét.

Lofa úgy állt elénk, mint a karmester a zenekara elé, és utasított bennünket, hogy lélegezzünk mélyet. Ö maga szintén nagyot szippantott a levegőből, és azonnal leszögezte, hogy ez kész gyönyörűség.

— A levegő csakugyan tiszta — értett egyet vele a feleségem.

— És ez? — mutatott Marcela az iskolára.

— Erre a viskóra gondolsz? — pontosított a feleségem.

Marcela széttárta karját, Lofához fordult, és csalódottan sikoltotta:

— Michal, hallottad? Méghogy viskó!

A feleségem még egyszer megnézte az épületet.

— Egy régi iskola — mondta, és hozzátette: — Majdnem összedől.

— Drágáim, nektek nincs fantáziátok! — oktatott ki bennünket Marcela, és határozottan kijelentette: — Ez vár!

— Vár? — lepődött meg a feleségem.

— Igen, vár! Ez lesz a mi várunk — jelentette ki meggyőződéssel Marcela, és Lofa még hozzátette, hogy ez a mi közös várunk lesz. Marcela arca felderült, átölelte a feleségemet, és egészen kedvesen így folytatta: — Most már elárulhatjuk a titkot.

— Átkutattam az egész környéket — lépett a beszélgetésbe Lofa, hogy elmesélje a kálváriáját. Előbb megtudakolta, kinek a birtokában van az épület, s csak utána ment a járásra. Eddig még nem volt rá jelentkező, és az iskolaügy szívesen eladja az épületet, annál is inkább, mert a falu sem tervezi a helyre- állítását. Néhány fillérért a miénk lesz.

— Ti ezt meg akarjátok venni? — kérdezett rá egyenesen a feleségem.

— Közösen veletek — mondta Lofa, és Marcela elmagyarázta, hogy két család számára is van itt elegendő hely. Lofa még hozzátette: — Egy év múlva első osztályú villa lesz belőle.

— Mi a szüléinkhez járunk ... — jegyeztem meg mentegetőzve, erre Marcela elcsodálkozott, hogy talán csak nem habozom. A feleségem is az én szekeremet tolta, mert hogy neki nincs vonzalma az ilyesmihez. Bizonyára azt gondolta magában, hogy „ilyen viskóhoz”, de hogy meg ne sértse a boldogságban úszó Lofáékat, inkább azt mondta: az ilyesmihez.

Határozatlanságunkat a maguk módján magyarázták meg maguknak, és hétfőn Lofa újra nekem állított.

— No, mi lesz? A feleségem azt mondja, hogy fel kellett volna készíteni benneteket.

Egyetértettem azzal, hogy megleptek. Lofa azonnal tervezgetni kezdett. A hivatalos formaságokat egy hét alatt elintézzük, és aztán munkához láthatunk. Amikor kezdtem magam kihúzni a dologból, nem akarta elhinni, hogy önként lemondok a hétvégi házról, a végén még meg is gyanúsított, hogy bizonyára már egy másik házat néztem ki magamnak. Biztosítottam felőle, hogy semmilyen nyaralóra nem gondolok, mert a szüléink már idősebbek és mindig megörülnek nekünk, és hozzátettem, hogy a feleségemet posztgraduális tanulmányok folytatására beszélték rá.

Szerencsétlenségünkre Majkut pontosan mellettünk ment el. Megállt, és nem tudom, miért, de Lofához fordulva megkérdezte, hogy már megint társalog-e; hangján világosan érződött a szemrehányás.

— És megtudhatnám, miről van szó?