Irodalmi Szemle, 1988
1988/10 - Soóky László: Áttételes reflexiók és rezedaillat (regényrészlet)
I 148 — Nem várok csodákat — mondtam —, kegyetlenül hideg van nálunk. — Nem lep meg — mondta a pap —, a minap benéztem a szobámba, és hullott a hó. Valóságos hófúvás a könyvesszekrény és a kályha között. A tűz kitűnően megvilágítota. — Meg kellett volna vetni a varjúvasat. Ilyenkor télvíz idején tömegesen röpködnek a varjak a behavazott táj felett. — Helyes — mondta a pap —, járjunk a végére a dolgoknak. Majdnem bizonyos, hogy van itthon pálinkám, azt megisszuk, aztán hazakísérem magát. Szó nélkül ittunk, odakinn, mintegy megkönyörülve rajtunk, eleredt az eső. A pap egy óriási fekete esernyőt húzott elő a könyvesszekrény mögül, s elindultunk az esőben. — Van szeretőd? — kérdezte a pap, amikor megálltunk a nagyanyám fejfája előtt. — Olyan rendes nincs, csak alkalmi kapcsolatok. — Nekem van — mondta a nap —, kölcsön is adnám, de te sovány vagy, Ö pedig a kövéreket kedveli. A hajnal az áruház lépcsőjén ért bennünket. Vártuk a napfelkeltét, aztán segítettünk a tejeseknek kirakni a ládákat. — Szép éjszaka volt — mondta a pap —, de most létániáznom kell. Pedig tudod, mit csinálnék a legszívesebben? — Mit? —• Megfognám hátulról egy szép nő mellét. V/2 A feleségem hálásan nyöszörgött, amikor mellébújtam az ágyba. Rövidesen jött a gyerek is, összebújtunk, mint a fázós nyúlfiak a venyige alatt. Egy képet néztem a falon, nemrég elhunyt barátom festette. Nem is festette, rajzolta, tussal. A megfeszített Krisztust ábrázolta, a szenvedőt. Olyan volt, mint amikor Zsecskó kiszállt egy robogó teherautóból, és röptében elkapta egy diófa kiálló ágát, rácsavarodott, mint egy kötszer. Megálltunk, Bicskás kiitta a maradék sört, aztán Zsecskó egyik szemével szemeztünk. Vijjúzva érkezett a mentőautó, sikoltva a rendőrség, álltunk ott tehetetlenül, mint a röpgyűléseken. Végül előkerült egy alkalmi fűrész, s a két rendőr úgy vitte a néhai Zsecskót, mint a vadászatok végén viszik a rúdra kötözött őzeket. Fényképezőgép csettegett, s én együttérzőn fogtam a fiatal doktornő mellét, míg tökéletesen ki nem hányta magát a diófa tövében, közben töredékesen elmondtam az életrajzomat. Zecs- kó temetésének pillanatában beállt a nagy nyári havazás, amit mi magunk között ondónevelő időnek hívtunk. Ügy havazott, mint még sosem, az Ibolyás felől hordta a havat, elegyítette a sörgyár malátabűzével. Megszomjaztunk, Bicskás beállt a biliárdasztal mellé, és colstokra itta magát. Míg vonszoltam a planetárium előtt, rájöttem, meg kell keresnem Zsecskó csillagát. Zsiga doktor a nagy gukker mögött ült. — Mi a nagy helyzet? — kérdeztem. — Nincsenek csillagok — mondta —, leperegtek az égről, mint egy bizonyos kivégzés előtt egy bizonyos paroliról. A konyakosüvegen találtunk három csillagot. — Egy az enyém — mondta Zsiga doktor —, egy a tiéd, egy meg Zsecskóé. Bicskásnak nem jutott, pedig ráfért volna, mert amikor belebotlottunk a hó alatt, egészen úgy viselkedett, mint egy ölfa disznóölés előtt a fűrészbakon. — Él? — kérdeztem. — Tudja a halál — mondta Zsiga doktor —, csillagtudor vagyok én, nem pedig medikus. — Kegyetlen sors — mondta az orvos —, képes rá és túléli.
