Irodalmi Szemle, 1988

1988/10 - Soóky László: Áttételes reflexiók és rezedaillat (regényrészlet)

1149

— De mi baja? — kérdeztem.

— Nem jött meg a havi vérzése, ezért melltájon valami meglékelte — mondta az orvos.

— Ha megengedi, azért mi folyamatosan aggódunk érte — mondta Zsiga doktor.

— Hogyne, hogyne — helyeselt az orvos —, bár úgy vélem, hármasban sokkal intenzívebben aggódhatnánk.

Bicskás érkezett tolókocsin, tökéletesen bebugyolálva, társadalomkritikát gyakorolt. A társadalmat nagy általánosságban én képviseltem.

— Te nem vagy tiszta — mondtam —, mi itt folyamatosan aggódunk érted, te pedig a fonákjáról közelíted meg a dolgokat.

— Én pedig folyamatosan tojok rátok. Toljon, nővérke, magányra vágyom.

Az orvossal rövidesen pertut ittunk, s bevallotta, hogy az ilyen hétvégi szolgálat kegyetlenül megerőltető foglalatosság. Valahonnan előkerült egy gyorsmentő.

— Gyertek — mondta az orvos —, most gyakorlati bemutatót tartok.

Zsiga doktor hallani sem akart az egészről, szerinte rövidesen kiderül az

égbolt, s a Kaszáscsillagnak ma egészen furcsa az alapállása. Kivonultunk a balesethez; egy kiválasztott mozdony elején akár valami érdemrend csüngött a szembeszegülő, próbálták levakarni. Visszafelé pótoltuk megcsappant alkoholkészletünket, beláttam, kegyetlen sors a mentőorvos élete. Zsiga doktor a nővérszobában álmodott, Bicskás fehér lepellel letakarva várakozott a teherlift előtt.

Visszaittam a pertut az orvossal, nem volt már miért aggódnunk.

Zsiga doktort hazatoltam egy kölcsönkért tolókocsin, minduntalan kiesett a kereke. Zsiga doktor megfogalmazhatatlan állapotban volt. Ez vonatkozott a lakására is. A kocsit a Leverője mellé állítottam, ha fordul, arra essen. A másik oldalára fordult. Még szerencse, hogy reggel felmentem hozzá, különben elvérzett volna, valami üveggel összemetélte az arcát. Az is jó, hogy a tolókocsit vissza kellett vinnem, mindjárt kéznél volt a beteg is. Vijjűzva rohantam az utcán, az egyik kerék minduntalan kiesett. A nővér nem lelte az orvost, valahol pedig lennie kellett, kis város a miénk. A kocsmában volt, ginezett.

— Maga egy átkozott élősködő — mondta.

— Majd később élcelődünk — mondtam. — Előbb mentse meg Zsiga doktort.

— Affene — mondta az orvos —, egyszer már láttam ilyent, de az nem ilyen volt. Tizenegy öltés egyetlen arcon nem akármi!

Visszaittam az orvossal a pertut, Zsiga doktor alkoholmentes vért kapott, tíz éve nem volt ilyen józan.

— Ez még semmi — mondta az orvos —, most még legalább egy napig aludni fog, úgy ébred majd, mint egy csecsemő, csak iszonyú fájdalmai lesznek. Nem érzel ellenállhatatlan vágyat a horgászáshoz?

— Szívesebben aludnék — mondtam —, például egy ágyon.

— Mit vagy úgy oda azzal az alvással? Ez a mániád! Lefogadom, hogy nem láttál még valódi pontykapást a varőfényben.

— Nem láttam, na! De ismertem a Fintát meg Zsecskót meg Talapkát meg Bielokosztolszkyt, és megesküszöm például akármire, hogy egyikük sem látott valódi pontykapást. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy Bielokosztolszky tökéletesen vak volt.

Az orvos fehér köpenyében, fehér nadrágjában, fehér szandáljában, fehér autójával megállt a zöldeskék vizű kavicsbánya partján.

— Itt hemzsegnek a pontyok — mondta, miközben szakavatott mozdulatokkal szerelte föl a készséget. Az orvos egy parányit tévedett: a környéken egyetlen ponty sem hemzsegett. A horgászok hemzsegtek, nagy hemzsegés volt, a ziva-