Irodalmi Szemle, 1988

1988/10 - Soóky László: Áttételes reflexiók és rezedaillat (regényrészlet)

I 144

lány szürke hokedlin. Eszembe jutott a nagyapám, aki szintén tizennégyben volt katona, fogságba esett, ott tanult meg oroszul, s magával hozta a forradalmi eszméket, itthon aztán egyiket sem kamatoztatta. Nem kovácsolt erényt belőlük. Sem akkor, sem később. Csak amikor meghalt, tudtam meg, hogy titokban vöröskatona is volt, bízvást beírhatnám az életrajzomba. Akkor jólesett rágondolnom, elképzeltem, amint jön haza Mandzsúriából, mindig napnyugatnak. Egyetlen mozdulata maradt meg bennem, amint a cigarettáját megnyá- lazta: szinte zsonglőrmutatvány volt. Egy pillanatig az orra előtt tartotta a megsodort cigarettát, aztán egyetlen mozdulattal nyálazta meg és tette a szájába. A dohányt kakukkfűvel keverte, ma is érzem az illatát.

Már éppen azon kezdtem gondolkodni, hogy szerettem-e a nagyapámat, amikor beözönlött egy magyarországi társaság, írók valamennyien, többnyire költők. Egy közülük neves, kettő nem neves, meg egy nő. A feleségem azonnal észrevette, hogy a nő kinézett magának, úgy is viselkedett, mint egy eleve megcsalt feleség, nagyvonalú volt. Nem jött ki velünk a pincéhez, pedig szeretett odajárni, szerette a bort meg a pince hűvösét s a penészgombák lágy illatát. Vereségem teljes tudatában indultam a pincéhez, s ha beszélgettem is a külföldiekkel, valójában nem voltam jelen. Sok gazda volt a pincék útján, hamar berúgtunk. Tudtam inni, ismertem a szokásokat, s azt is tudtam, hogy majdan helyt kell állnom valamelyik bokor ölén, mégsem élveztem a helyzetet, pedig lelki- ismeretfurdalásom sem volt. Rövidesen politizáltunk, kisebbségiségem előtérbe került. Hazafelé meztelenül fürödtünk a tóban, a nő a zsilip mögött kimérten megerőszakolt. Otthon elhelyezkedési gondok vártak, a feleségem kajánul új ágyneműt húzott mindenhová, egymás hegyén-hátán aludtunk. A fiam sorra járt minden bácsit és szerelmes lett a nénibe. Egymás gödrébe bújtak, a nő a fiamon át szeretett engem, anyáskodó típus volt. Kétségbeejtőn egyedül maradtam.

IV

Üjra elolvastam az Ulyssest, megdöbbentett, hogy mennyire idegen. Amikor először elolvastam, ugyanazt a kielégülést éreztem, mint A tulajdonságok nélküli ember behajtásakor. A tulajdonságok nélküli embert utazás közben olvastam, tizenegyszer mentem el Prágából Kassára és vissza, nem egyfolytában, persze, mert az elviselhetetlen lett volna.

Amikor Prágában éltem, Közép-Európát elviselhetőnek találtam. Nagy idők készülődtek. Kisebbségi érzékenységem (akkor) egyre fokozottabban működött. Csoda-e hát, hogy az asztal alá ittam D. I. polgártársat és L. L. polgártársat (mindketten kisebbségiek), valamint Hlinka Vojtát, aki ugyanott húzta a vonót, csak két sorral elébb. Egyedül Éva állta a sarat, persze ő is kisebbségi volt, hiszen Poprádról disszidált Prágába.

S hogy a Monarchia teljes fényében tündökölhessen, közénk keveredett Kari Frühling osztrák—magyar baromfikereskedő. Hagytuk, hadd keveredjék, hiszen ő állta a cechhet „von a bis zet”. Később valahol a Libeň táján elveszítettük őt, makacsul ragaszkodott a villamosvezeték oszlopához, miközben átszellemülten sikoltozta: Evie! Evie!

Ujjongtunk.

Mi mást tehettünk volna, a Kulatákon nyitva találtuk a szafaládés bódét, hajnali három lehetett. Nyolc adag ételt kértünk s egy méter sört, ragyogott az éjszaka. L. L. polgártárs félelmetes gyorsasággal rábeszélte a kantinosnőt, bepréselték magukat a raktárba, Vojta átszellemülten forgatta a sercegő kolbászt, Éva pedig a bódé mögött könyörtelenül megerőszakolt engem.

— Szerintem — mondta — pajzánkodásra a holdtölte a legmegfelelőbb időszak. Gondold csak el, ha most a Tátra valamelyik csúcsán, egy asztalnyi he-