Irodalmi Szemle, 1988

1988/10 - Soóky László: Áttételes reflexiók és rezedaillat (regényrészlet)

I 143

csüngött. Nem ér a nevem! Fanyűvő minduntalan kitépte a fát. Visszanőtt. Kitépte. Visszanőtt. Kitépte.

Változott a kép: egyetlen lecsupaszított folyópart volt a táj. Végelgyengült vadkacsák, cankók, kormoránok esedeztek árnyék után. Egy kisgyerek lépegetett közöttük, ez a kisgyerek én voltam. A kisgyerek kezében egy nyelves gránát, a biztosító gyűrű végérvényesen kiszakítva.

— Dobd el — mondta önmagának a kisgyerek.

A gránát repül, repül, majd belecsobban a vízbe. Néma csend. A letarolt folyóparton átömlik a láva, a kisgyerek közvetlen közelről nézi. Ez egy későbbi kép.

Nem szavazták meg az áldozatot, s betiltották az álmodozást. Tündér Ilona be- pörgött.

— Kivel vagy? — kérdezte.

— A szeretőmmel — válaszoltam.

Holló Fernyiges váratlanul alámkalimpált, védtelenebb volt, mint a hóra fektetett csecsemő.

Néztem a kisgyereket, amint a füstölgő láva redőiben lépegetett, ujján a gránát gyűrűje, madárlátta emléket gyűjtött. Látta a csónakot, amelyiken elmehetne, ő mégis egyre a madarakat nézte, amelyek mintha újra köröznének. Közöttük nyargalt Vasorrú Bába, süvöltve szelte a levegőt.

— Megbíztak, hogy figyeljelek — mondta Vitéz László —, beláthatod, nem tehetek másként, fölírom a hóba a neved.

A griff a kifutópályát ellenőrizte. A megaláztatás útvesztőiben megtalálta a kilátástalanság hiányzó láncszemét.

— Heuréka! — mondta, és felmutatta a naturalista semmit.

A kősáncon túl valaki egy bizonyos dalt énekelt. A dal ismerős volt, de távoli és fátyolos.

— Emlékszel? — kérdezte Tündér Ilona.

— Nem emlékszem — válaszoltam bizonytalanul.

— Visszavezetlek oda, ha akarod — mondta Tündér Ilona.

— Nem akarom — mondtam.

A folyó felé egy ér szaladt, az ér vizében hínár hajladozott, az ér partján sűrű szederina. A szederina rejtekében egy odú, ide menekültem egy nyári hajnalon. Velem jött: Holló Fernyiges, Tündér Ilona, Vitéz László, a Griff, a Vasorrú Bába, Vitéz János és még sokan mások, nevesek és névtelenek. Velem volt Margarita s a Mester is. Be nem jöhetett senki, hiszen a nyíláson át figyeltem a nappalt, mintha egy deszka hasadékán át lestem volna a túloldalra. A túloldalon rendszeresen megjelent egy pacsirta, fecskék cikáztak át, vörösvércse is szitált egy- szer-kétszer.

III

Itt aztán végképp megrekedtem. Tíz mondattal elébb tudtam, hogy megakadok, de csak erőltettem. Ügy éreztem, hogy a feleségem figyel, és mindent megpróbáltam. Kétségbeesetten ültem az írógép előtt, s a tudatom legmélyén kapirgál- tam. Hiányoztak az összefüggések.

— Nekem nem kell hogy bizonyíts — mondta a feleségem —, ne hidd, hogy sajnállak. A barátaid is kiégtek sorban, csupa kollázs meg montázs az életetek. Túlontúl zárt és körülhatárolható a közeg, amit láttok. Olyan, mint egy zsugorított indiánfej. Minden hajszálat ismertek rajta, s mindet egyformán ismeritek. Még a szeretőitek is ugyanazok a nők.

Cigarettázott.

Egy képet néztem a falon, szádelői családot ábrázolt, az apát, az anyát s a csemetét, szamárlépcsőben álltak, az apa katonaruhában, kitüntetéssel, a kis-