Irodalmi Szemle, 1988
1988/10 - Duba Gyula: Öregek halála — páholyból (elbeszélés)
1132 Hun szokott helyükön ültek. A terem végében — új asztalnál — Agyar, a többiek; sok idegen. A zajos telítettség ellenére a kávéház a kihűltséget juttatja eszünkbe, a nyár és az élet elmúltát, a jeges időt. Nem beszélgetnek. Hun csak szódát kért. Kajo az alkalmi asztaltársaságot várja, hogy legyen kivel beszélgetnie. Hun ma szokatlanul hallgatag, benne reked a szó. De nem jön senki, egyedül maradnak a tömegben. A véletlen, a nagy rendező néha kegyetlen, tudatosan és könyörtelen drámaérzékkel rendezi a jeleneteket; éppen ma nem jönnek az ismerősök, alkalmi tagok, amikor a törzsasztal drámája eléri tetőfokát. Hun hallgatása természetellenes, Kajo nem veszi észre. Hun mozdulatlanul néz maga elé és hátát erősen az oszlopnak veti. Szinte rátapad. Váratlanul ingatni kezdi a fejét és penészszín arca gyolcsfehér lesz. Kifutott belőle minden vér s mintha erei tejjel teltek volna meg. — Mi baj? — ocsúdik várakozásából Kajo. — Nem érzi jól magát? Amaz nem válaszol. Lassan, egyenletesen ingatja a fejét, imM egé-'z felsőtestével himbálózni kezd, mint egy ülő részeg, billeg tehetetlenui. — Hééé ... — szól rá riadtan. — Valami baj van .. .? Erre sem kap választ. Hun csupa tehetetlen mozgás, ieje a mellére csuklik. Arra hófehér. Kajo végre megérti a hihetetlent, az elképzelhetetlent, az idő végét, Hun idejének a végét. Tipegő léptekkel, izgatottan siet a konyhába, uüefonáljdnak mentőkért! Aztán visszatér, de nem ül az asztalhoz, felette áll és kezét tördeli, karját tehetetlenül széttárja, szörnyülködik. Egyre jobban kileng a tehetetlen test, még eldől és leesik az ülésről! A szomszéd asztaloktól oda-odapillantanak, de a moraj nem halkul. Közömbösek, úgysem tehetnek semmit, inkább nem figyelnek oda, nem illik bámulni, amikor valaki haldoklik! Vagy csak rosszul lett? Majd elintéződik az ügy nélkülünk! Ez Hun magánügye. Utolsó magánügye, melyben nem „senki”, amelyben egyenrangú a többiekkel, egyenértékű Kajóval, Apóval, a Mérnökkel, mindenkivel. — Fogják már meg! — mondja a bárnő. — Még eldől... Kajo egy világért nem ülne mellé, járkál és kezét tördeli, hangosan szörnyülködik, nem hiszi, amit lát. Nem igaz, mondogatja, nem lehet igaz ...! A terem végének irdatlanná nőtt távolából néz Agyar, hidegen bámul — érzéketlen tuskó vagy nem tudja, mi történik? —, nem áll fel, nem jön közelebb. Az asztalok felett jár a huzat, lengeti a függönyöket, savanykás illatú a füst és az utcán havat fúj a szél. Az utcán hótorlaszok képződnek, sokáig kell várni a mentőkre, vasárnap amúgy is kényelmesek! Nemsokára dél lesz, ebédidő. Kétségtelen, hogy Hun haldoklik, bár ennek szinte semmi jele. Csupán aka- rattalan ingadozása jelzi, hogy ez nem múló rosszullét — ahogy a kerge birka keringése idézi a pusztulást —, a szeme nyitva, de nem rebben meg, merev és kerek. Kezét nem használja, nem kapaszkodik semmibe, asztalba, székbe, a szürke oszlopba, már nem kapaszkodik evilági tárgyba, nem tartja magát. Nem fogózik térbe és időbe... Semmire nem reagál, himbálózása mind egyoldalúbb. Kajo álmélkodva nézi, nem hisz a szemének, sem a halálnak, ez nem lehet igaz...! Hitványul és mereven figyelek, látni vélem, ahogy Hun lelke elhagyja testét, ilyen ez, így történik? Mintha a régi város szelleme távozna, a múlt szelleme hagyja el a kávéházat és belevész az időbe, a múlt lassan eltűnik szemem elől. Egy pincér segít Hunnnak meghalni, hozzálép és megfogja karját, segíti ledőlni az ülőpadra, oldalára dől a párnázott ülésen, lába az asztal alatt marad, teste kibicsaklik. Mozdulatlanul úgy marad, ebben a tehetetlen helyzetben, már nem látni a szemét. Végignéztem, hogy halt meg egy ember, akit sok évig ismertem, és nem tudtam rajta segíteni. Senki nem tudott segíteni Hunnak, egyedül nézett szem-
