Irodalmi Szemle, 1988

1988/10 - Duba Gyula: Öregek halála — páholyból (elbeszélés)

1131

megbántotta, de éppen azzal bizonyította be egyenjogúságát s hogy méltó hozzájuk, hogy túltette magát a történteken és a helyén maradt. Felülemelkedett a kiutasítás tényén és a megalázáson, nem fogadta el az alárendeltség állapotát. Egyenértékűnek (egyenrangúnak) érezte magát a többiekkel s ehhez ragaszkodott. Azonban egyet nem tett meg! Kajóhoz nem beszélt, véleményeire, kijelentéseire nem reagált. A társalgáshoz továbbra is hozzászólt, véleményt mondott, bár visszafogottabban, kevésbé szenvedélyesen s egyáltalán nem kötekedőn, mint azelőtt. Csendesebb lett, komorabb. Nem nézett Kajóra, szavait sosem intézte hozzá, úgy tett, mintha Kajo nem lenne jelen. S az is hasonlóan viselkedett, nem vették észre egymást.

Felemás állapot volt, hónapokig tartott. A többiek megszokták, természetesnek vették. Mindenki részt vett a társalgásban, de Kajo és Hun vigyáztak, hogy ne kerüljenek se szembe, se közel egymáshoz. Bonyolult helyzet, a taszító erők gyengébbnek bizonyultak, mint a vonzóerők. Tűrés és elutasítás jegyében éltek, vénekhez méltó bölcsességgel, örök emberi gyengeségektől sem mentesen: egyiküknek sem volt elég ereje, hogy a természetes önzésen felülemelkedve, egyenes beszéddel tisztázza a helyzetet és visszaállítsa a régi állapotot. Csak félig voltak bölcsek és félig emberek...

4

Aratni kezdett köztük a halál.

Elsőnek Apó maradt el a törzsasztaltól. Kora szerint betartotta a sorrendet, ő volt a legidősebb.

— Elaludt... — mondta valaki a társaságban. Többé nem beszéltek Apóról. Halála azonban hatott rájuk, napokig bágyadtak és csendesek voltak, ímmel- ámmal beszélgettek és alig vitatkoztak. Magukba szállva nagyokat hallgattak. A bölcs önvizsgálatnak ebben az elmélyült és megbocsátó légkörében kezdeményezte Hun a közeledést, az Ezredeshez fordulva kérdést intézett Kajóhoz — mintha nem hozzá szólna —, és a régivágású úriember — a Mérnökhöz intézve szavait — válaszolt. A közvetett érintkezés fonala megvolt, s ők tovább fonták, a többiek pedig készségesen egyengették az utat a teljes megbékélés felé. S az öntépő meditációk elmélyült csendjében kibékült Hun és Kajo. Kimérten és nagyon óvatosan, de már beszélgettek, még a vita látszatát is kerülték. S ami azelőtt nem történhetett'volna meg, helyeseltek egymásnak, elismerték a másik igazát. A végső és önzetlen bölcsesség határáig értek, oly messze, ahol nem az egyéni igazság a legfőbb érték, hanem a közös megértés és békesség.

A Mérnök úgy ment el, hogy hiánya is alig lett jelenvaló. Meghalt, mondta egy kültag. Ennyi...! Nem részletezték, mi történt vele. Hiányának mégis lett következménye, a nagy társadalmi elemzések rovására túlsúlyba kerültek a sporttémák, megszaporodott a gondolati üresjárat és a könnyű beszéd, elburjánzott köztük a színvonaltalan fecsegés. Fáradtak és üresek lettek a dialógusok.

Aztán eljött a napja — a téllel együtt, karácsony előtt —, hogy a törzsasztalnál haldokolni kezdett Hun. Tudom, meglepő állítás, mondhattam volna, hogy rosszul lett, de nem így igaz. Ügy igaz, ahogy mondom: haldoklóit. Bár az emberek általában nem töltik kávéházban utolsó órájukat, perceiket, Hun azonban — sorsát szimbólummá emelve — ott halt meg a kávéházban, a törzsasztalnál, hátát a szürke oszlopnak vetve — ahogy megismertem —, meghalt egy pohár szódavíz mellett.

így történt... Tél volt, az utcán magas hó, a kávéházban hideg. Állandóan jött be a hideg a nagy utcai ablaktáblák résein, huzatosak voltak az asztalok, az ülőpadok. A nagy függönyök megállás nélkül lengtek a huzatban. A kávéház teli volt, mégis rideg, a zaj is kihűlt és a füstnek savanykás illata van. Kajo és