Irodalmi Szemle, 1988
1988/10 - Duba Gyula: Öregek halála — páholyból (elbeszélés)
1130 — Nono ... — mondta jókedvében engedékenyen, békülékenyen a másik, — azért annyira rosszak nem voltak ...! — Pocsékul játszottak — mondta ellentmondást nem tűrő hangon Kajo. Megérkezett az Ezredes, s azok láthatóan megkönnyebbültek. Aztán Apó jött, majd a Mérnök, a vita abbamaradt. Otthonos, nagy nyugalom és csend következett, elégedett teás-kávés reggelizés, kiflimajszolás. Közömbös megjegyzéseket tettek és félmondatokat váltottak időjárásról, bevásárlásról, egészségről. Jóval később döbbentem rá, hogy valami okának kellett lenni, hogy Kajo és Hun azonnal elhallgatott. Kölcsönösen kiérezték volna a másikkal kapcsolatban, hogy most nincs itt az ideje a vitának, hallgatni okosabb, hadd legyen nyugodt a felszín, amikor háborog a mély? Valami lógott a levegőben. Ezt azonban nem éreztem meg azonnal, munkámba merültem, novellát írtam. Olyan világban tapogatóztam, amely sem az utcán, sem a kávéházban, sem az öregek közt nem volt jelen, csak bennem élt, bennem is valahol emlékeim legmélyén. Szavakból és fogalmakból építgettem. Lekötött ez a mesevilág, mely öntörvényű volt, okai és okozatai egymásból következtek, ügyelnem kellett a törvényeire, az öregekre nem figyeltem. Folyamatos beszélgetésük halk duruzsolását hallottam, jelen voltak érzékelésemben, de nem tudatosítottam, hogy ott vannak. Ahogy a távoli vízcsobogás hangja bennünk él öntudatlanul. Hallottam szavaikat, de értelmük nem jutott el hozzám. Alomvilágomba váratlanul betört egy ingerült mondat, ahogy az ágyúgolyó üti meg a ház falát. — Mit akar ez a senki... az ágrólszakadt, mindenbe beleüti az orrát! Nyomában a másik mondat — s hang — csattant fel azonnal: — Minek képzeli magát, istennek...?! Ki maga, hallja, isten?! Mint egy duplapuskából két lövés. Akkor tudatosult bennem, hogy már előtte is emelt hangon beszéltek, a nagymesterek játékáról volt szó. Tehát Kajo és Hun ...! — Ki hívta ide? Ilyen senki, nagyokos akar lenni... — Kajo arca halottsápadt, szinte gyolcsfehér. — Nem tudjuk, kicsoda, egész életében senki volt, de mindenbe beleszól! Mit akar közöttünk ilyen ágrólszakadt...? — Ha... a nagyságos úr, hallják, hogyan beszél...?! Adja a nagyot — tn- darta elfúló hangon Hun. — Éppen olyan vén trotty, mint én, de játssza a nagyfiút! Mit játssza a nagyfiút, vén szaros...?! Rongyrázó aggastyán...! Apó már a kezét tördelte, az Ezredes keményen maga elé meredt, a mérnök sápadtan hallgatott. Nem szóltak közbe, s mintha Kajónak adnának igazat. Villámcsapásként ért a felismerés, megértettem Hunt! Soha nem tartozott igazán közéjük, nem is tartozhatott, mert régen, a múltban, amikor még igazi tetteket vittek végbe, amikor még valakik voltak és szavuknak döntő ereje, és véleményüknek súlya volt, Hun... akkor sem tartozott közéjük. Akkor is jelentéktelenebb, senkibb volt náluk. Kiszolgáltatottabb és súlytalanabb, öregek lettek, megtűrték maguk közt, a vének megértő, bölcs demokratizmusával e1 viselték jelenlétét, még szórakoztatta is őket csodabogár természete. De hogy egy rossz pillanatban szembeszállt, a múlt törvényeit követve elfordultak tőle. Kajo meg akarta alázni, felindultságában megsemmisíteni. Tudtára adni, hogy senki, ha komolyra fordul a helyzet, akkor neki coki, hátrább az agarakkal! S ez sikerült is... hogy valaki „senki”, ez ellen nincs érv, ezt nem lehet kivédeni! Hun sem tudta kivédeni, bár védekezett, de csak felületesen, sértésekkel (tehát üres szavakkal), gúnnyal és dühvei, de nem tudta megvédeni magát, mert a múltból nem voltak valódi igazságai és nyomós érvei. Ám a társaságot nem hagyta el. Ebben nyilvánult meg önérzete. Vagy bosszúból tette volna ...? Ez lett egyetlen érve, nem hagyta el megszokott helyét, nem engedte magát kimarni közülük?! Más fából faragták, mint Agyart! Kajo mélyen
