Irodalmi Szemle, 1988
1988/10 - Duba Gyula: Öregek halála — páholyból (elbeszélés)
1129 az idő munkál s famulusa a véletlen, mely általában kiszámíthatatlan, bár többnyire nem rosszindulatú. Az Ezredes türelmetlen, heves mozdulattal nyúlt kávéja után, felborította a csészét és kiöntötte a kávét. A fekete lötty szétfolyt az asztalon, és Agyar — említettük már kihívó Dandy voltát — frissen vasalt, krémszínű nadrágjára csöpögött, oly gyorsan és nagy mennyiségben, hogy valósággal meggyalázta a makulátlan ruhadarabot. A gőzölgő kávé leforrázta Agyar combját és tönkretette a nadrágját. A szerencsétlen fogorvos fájdalmában (leforrázva) és nadrágja felett érzett boldogtalanságában hevesen felugrott, közben erősen meglökte az asztalt és azon további poharak borultak fel, sör folyt és tea csörgedezett, egy csésze és két pohár összetört. Pillanatok alatt — lám, mily hatásosan dolgozik a véletlen! — beállt a teljes káosz. A következők során mindenki nyers önmaga lett, világi maszkjából és modorának öltönyéből kivetkőzött őslény. — Marha!... — üvöltötte Agyar, ösztönös felkiáltásában benne fájdalmas meglepetése, múltjában gyökerező dzsentri mentalitása és mulatós szertelenségei — vén marha, nem tud vigyázni?!... Az Ezredes egy pillanatra megdermedte a sértésre, majd szikrázó szemmel, de félelmetes nyugalommal viszonozta a támadást. — Pofa be, rohadt civil... lelépni, te szaros ...! Agyar, mint a dühös macska (tigris?) kölyök, jobb kezével ellenfeléhez kapkodott, de nem merte megütni. A vén obsitos viszont nem habozott, tenyerével csattanó ütést mért a gyerekesen kapkodó kézre, mire a volt fogorvos bokán rúgta őt. Ügy látszott, komoly tettlegességre kerül sor, a vének egymásnak esnek. Apó riadtan tördelte kezét, mintha ő kapta volna a csattanó ütést. — Uraim... de uraim... — szörnyülködött Kajo —, mérsékeljék magukat, uraim, ne feledkezzenek meg magukról...! — Indokolatlan forrófejűség ...! — vélte még Hun is. — Tisztíttassa ki a nadrágomat!... — bömbölte Agyar. — Van eszemben — válaszolta hűvös, de emelt hangon az Ezredes —, mosd ki magad, rohadt civil...! Az eset a bomlás kezdetének bizonyult. Agyar távozott, otthagyta a társaságot, a terem végébe vonult, másik asztalhoz ült, és soha többé nem ment oda a törzsasztalhoz. A többieken napokig észleltem a kedvtelenséget. Valami rossz kezdődött, nyomasztó sejtés, bomlás és szétesés, ilyen lehet a megsejtett vég ... Amikor fogynak az életerők és már nem képesek összetartani, ami együvé tartozik. S ha az együvé tartozó véletlen folytán emberi közösség, akkor atomjaira hull, alkotóelemeire bomlik, tagjai önmagukra maradnak és visszahúzódva magányba, egyedüllétbe kényszerülnek. Néhány nap múlva — mintegy a bomlást betetőzve — összeveszett Hun és Kajo. Már a nap is rendkívülinek indult, a törzsasztalhoz — szokásától eltérően — elsőnek Hun érkezett. Pontosan kilenckor már ott volt. Mire Kajo megjött, Hun már megitta kávéját és elégedetten várta a többieket. Fürge tekintetéből ítélve elemében érezhette magát, bizonyára jól aludt és pihenten ébredt, az emésztése is rendben volt, élénken nézelődött. — Szervusz, Kajo! — hangoskodott. — Nézted a nagymestereket? Ragyogó partit játszottak, iskolát alapítottak, nagymesteri szinten...! — Láttam ... — válaszolta kelletlenül —, közepes játszma volt. Néhány lépés kimondottan műkedvelő húzásnak tűnt. Nagymester úgy nem léphet...! Kajo Hunnal ellentétben összetörtnek és kedvetlennek látszott. Sárga arcszíne és fáradt mozgása kimerültségre és rossz közérzetre engedett következtetni. Mintha nyúzottan ébredt volna, alig vonszolta magát.
