Irodalmi Szemle, 1988
1988/10 - Duba Gyula: Öregek halála — páholyból (elbeszélés)
1128 — Micsoda impertinencia...! — hadonászott a mérnök izgatottan. — Uram, maga társadalomellenes lény, magában nincs közösségi érzés! Hun elmenni készül. Fizet, nyögve feláll, csoszogva távozik. — Nem volt les... — veti oda elmentében. — Jól láttam a bécsi tévében... Jó napot, uraim ... 3 Nem mindig vonul vissza gyors távozással, melyet az utolsó szó diadalának, győzelemnek is vehetünk, de ugyanakkor taktikus megfutatmodás és okos visz- szavonulás is lehet. Máskor keskeny, görnyedt hátát a szürke oszlopnak veti és állhatatosan vitatkozik. A szavak félelmetes bajvívója, ilyenkor legyőzhetetlen. Vitáikat hallgatva gyakran éreztem, hogy magában már belátta tévedését, de nyilvánosan nem ismeri el, nem adja meg magát, inkább meghal. Főleg sportkérdésekben hajthatatlan, bár érzésem szerint ezekhez ért legkevésbé. Amikor nyilvánvalóan nincs igaza, makacs szenvedélye már-már gonoszságnak tűnik fel. A többiek méltányolják a vita demokratizmusát, tiszteletben tartják egymás véleményét; ha valaki szenvedélyesen kitart állítása mellett, sorra visszakoznak, takarodót fújnak és meghagyják a makacskodőnak az utolsó szó jogát. Hun azonban nem alkudott. Igazát védve felindultan hadonászott, gyűlölködve meredt ellenfelére, elfúló hangon támadott és védekezett, valóságos őrületbe kergette a többieket. Néha egyszerre támadták, ilyenkor mindenki beszélt, még Apó is fellázadt ellene, annyi megátalkodottság láttán két karját ég felé tárva szörnyülködött, a többiek peidig körülmorogták és széttépni készültek Hunt, mint az éhes farkasok. Évek során érezhetően növekedett köztük a feszültség, egyre állandóbban sugárzott belőlük a nyugtalanság. Erezhettek magukban valamit, valami félelmetesen nyugtalanító folyamatot, benső tekintetük rémítő árnyak feltűnését láthatta. Látomásaik agresszívvá tették őket egymással és a világgal szemben. Érthetetlenek és kiszámíthatatlanok lettek, mint a gyerekek. Mind érzékenyebbek, szeszélyesebbek, szinte kötekedők. Mintha egyre határozottabban tudnának valamit, s az erről való, kiteljesülő igazság, mint valami megállíthatatlanul növekvő rém, sokkolta és az élet ellenségeivé tette őket. A régi harmónia felbomlóban volt közöttük. Az elkerülhetetlen megérzett titka azonban még nem kényszerítette ki belőlük a mindenbe való belenyugvást és a feltétlen megadást. Az Ezredes és Agyar csúnyán összeveszett. Kicsinyes okokkal kezdődött, sajnálatos esetnek bizonyult, oktalanságnak, mégis dráma lett belőle s majdnem tragédia. A tragédiák szinte mindig a véletlenen múlnak, mert nem ésszerűek, ezért logikájuk is esetleges. Elég egy áldatlan pillanat, hogy elkezdődjenek, lefolyjanak, megtörténjenek. Az Ezredes és Agyar összetűzését parázs vita előzte meg, melynek középpontjában egy jégkorongmérkőzés lefolyásának körülményei és egy Baranszky nevű játékos teljesítménye állt. A felfokozott indulatok tüzének kihűltével a társaság ernyedt tehetetlenséggel magába roskadt. A vita légköre, melyben minden váratlan szikra lőporos hordó robbanásához hasonló kitörést idézhetett elő, lehiggadt és jámbor lett, az indulatok helyét pedig a kiégettség és csömör foglalta el. Ebben az átmeneti helyzetben, amikor a vihar már elvonult, de a lecsapó mennykövek füstös-égett szaga még az orrokat facsarja, az Ezredes feketét rendelt. A pincér szinte azonnal hozta és a párolgó csészét letette Agyar elé. Hasonló apró tévedések mindennaposak, legtöbbször jelentéktelenek. A valószínűségszámítás statisztikai módszerek segítségével kimutathatná, hogy ilyen kicsinységeknek csupán egészen apró töredékéből lesz komolyabb következmény. Azonban kétségtelen — mondhatnánk: vitán felül áll! —, hogy eme jelenségek mélyén
